Amikor megszólal a zene, a külvilág kapuja egy időre bezárul.
Fájdalmasan, lassan elcsendesül minden. Meghalok egy pillanatra és elveszek az örökkévalóság ölelésében.
A lélegzet az, ami vezet.
Egyre magasabbra és mélyebbre is egyszerre. Elmélyedek lelkem tengerében s a hatalmukba kerítő érzések az égig repítenek. Furcsa kettősség jár át.
Kettészakadok. Érzem, ahogy a csontjaim, izmaim, inaim roppannak, megszakadnak, sajognak. Húz egy világ lefelé. Igen, érzem, hogy létezem, érzem, ahogy a világom minden része él, sajog, feszít, súlyt helyez rám, lüktet. Majd ahogy új levegő érkezik és telít, lelkem minden része az égig próbál emelni.

Micsoda kettősség ez, miféle világ? Lelkem, testem börtönében pihen és várja a szabadulást. Mindent megtesz, hogy a húst, a csontot a milliónyi alkotót jóra bírja, fáradhatatlanul tanít, és néha jobban fáj, mint ezernyi seb a testen. Mégis olyan csodás oly ragyogó, hogy a Nap sápadtan bújik el mögötte. Megannyi csillag és az összes létező fénye is kevés ahhoz, hogy ilyen fényességet szüljön. Egy illat, egy hang, egy mozdulat, egy érintés micsoda magasságokba képes emelni a tehetetlen testet, ha a lélek szárnyalni kész!
És a Lélek mindig kész felemelkedni. Felemel. Felemel bármit! Legyen az bármilyen súlyú is. Számára semmi nem lehetetlen.

Lélegzet…inkább Lélek-zet. Újabbra van szüksége, szükségem. Behunyom a szemem. Ismerős tájra repítenek az emlékek.
Ott ülök velük együtt a kedvenc sziklám tetején. A távolban bölcs hegyek peckesen húzzák ki magukat és kémlelnek messziről, vajon látjuk –e királyi méltóságukat?
Balra kristálytiszta vizű tó nyúlik el lustán. Fejét megtámasztja a hegység kapuját őrző két hatalmas sziklatömb. A közelben hulló levelek kergetőznek. A fákon egy-egy apró madár keresi a vacsoráját. Csend honol mindenütt.
Jelen vagyok. Velük vagyok. Egy vagyok.

Szinte hallani lehet, ahogy a levelek halkan elköszönnek egymástól s az otthont, életet adó fától. Utolsó útjukra készülnek, majd egy hirtelen pillanatban alávetik magukat a mélységbe. Útjuk során ringatóznak, nevetnek, játszanak a széllel, a madarakkal. Az ősz vibráló színeibe öltöztetik a tájat. A fa könnyei ők. Gyógyító esőként terítik a talajt. Új élet születik általuk.

A hűvös, lágy szellő megborzolja a hajam. Kinyitom a szemem és egy barna pillangót észlelek. Mozgása egyedivé és meghatározhatóvá teszi. Szemem sarkából követem, de amilyen hamar érkezett, olyan hirtelen el is tűnik s a hulló falevelek között már szem elől is tévesztem. Mint ahogy nem látom már kedvenceimet sem. Dolgukra tértek, de tudom, hogy velem vannak.

A lemenő napot keresem, de hiába. Ma nem várta meg, hogy csodálhassam amint a hegy tetején alámerül a végtelenbe. Itt sötétséget és csendességet hagy maga után, máshol pedig gyönyörködnek néhány pillanat múlva ébredező erejében.

Távolodását érzem a bőrömön. Hűvös lett. Szomorú szívvel nyugtázom, hogy ideje leereszkedni a szikláról és átvágni az ösvényen mielőtt korom sötét nem lesz.
Óvatosan, apró léptekkel haladok. Magas a szikla mégsem félek.
Itt sosem kerít hatalmába a félelem.
Tudom, hogy Gil és ezernyi apró jótevőm, vigyázza minden mozdulatom.

Amint biztonságban megérkezem, még megállok a totem fánál és megköszönöm, hogy intve figyelmezteti az ide látogatókat: micsoda erők járnak erre mostanában. Megkérem, hogy vigyázza a kedvenceimet, s ő nyugtázó bólintással indít utamra. Tudom, hogy sietnem kell.

Egy angyalnak nincs neve.
De bármely órában előfordulhat, hogy a te nevedet viseli.

/Albrecht Goes/

Ne állj zokogva síromnál,nem vagyok ott.
Nem alszom.
De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.
Én vagyok a gyémántcsillogás a havon.
Én vagyok a napfény az érett gabonán.
Én vagyok a szelíd őszi eső.
Amikor felébreszt a reggeli zsivaj,
ott vagyok minden hangban veled,
a csendesen köröző madár szavában,
de én vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában.
Ne állj hát zokogva síromnál,nem vagyok ott. Nem haltam meg.

Hiába keríti kőfal, hiába zátja lakat,
Az ártatlannak a börtön békés remetelak.
Szabad vagyok szeretni s a lelkem is szabad,
Ily szabadon nem él más, csak mennyben az angyal had.
/Richard Lovelace/

Sokan voltunk. A tömegben alig észrevehetően rajzolódott ki alakja. Ezer közül is őt választottam volna, ha engedik.

Eltelt úgy jó másfél óra mire sorra kerültem. Ott állt előttem teljes életnagyságban egyszerű emberi formájában; mégis úgy éreztem van valami különleges benne, ami húz felé.
Miközben a gondolataim cikáztak egymásra néztünk, fürkésztük a másik tekintetét majd illedelmesen meghajoltunk.
A táncos évek adta rutin sem oldotta a feszültségem, hirtelen nem is tudtam mit tegyek, mit kell és illik tennem.

Mintha olvasott volna a gondolataimban. Finoman megfogta a kezem.
Óvatosan közelebb húzott magához. Most vettem csak észre hogy közel másfél méterre álltunk egymástól. Tekintetünk egy pillanatra sem vált el.

Kétszer is tánctartásra szólított fel a vezetőnk, de mi csak fogtuk egymás kezét és mosolyogva néztük a másikat.
A zene elindult és a lábaink helyett a lelkeink keltek útra.
Izgalomba jöttem az érzéstől, ami magával ragadott. Hevesen kalimpált a szívem pedig még mindig egy helyben álltunk.
A koreográfus erőteljes felszólítására sem zökkentett ki minket az ámulatból.
- Gyere velem – ragadta meg a karom és egy határozott mozdulattal kimozdított a helyemről majd a táncteremből.
Kéz a kézben átrohantunk a folyosón, ki az épületből.
- Hová megyünk? –kérdeztem kicsit riadtan.
- Oda-mutatott egy, a közelben árválkodó dombra.
Átszaladt a fejemben, hogy ebben a cipőben oda, képtelen leszek felfutni – de eszmefuttatásom nem fejezhettem be, mert abban a pillanatban felkapott és rohant felfelé a dombtetőre.
Két dolog lepett meg. Az egyik, hogy életemben először nem tiltakozom az ellen, hogy valaki az ölébe kap, a másik pedig, hogy egy cseppet sem látszódott rajta, hogy súlyos teherrel a karjában kaptatott fel egy nem éppen apró dombra.

Filozofálásra ismét nem hagyott időt.
Puhán letett a fűre, és leült velem szembe.
Egy árva szó sem hagyta el a szánkat, ismét elmerültünk egymás tekintetében.
Eltelt úgy tíz perc mikor megszólalt.
- Átölelhetlek?
Bátortalanul bólintottam mire gyengéden, védelmezőn átölelt. Éreztem, ahogy ver a szíve és ő érezte, ahogy az enyém hevesen dobog.
- Szoríts magadhoz és ne engedj el! – kérte vágyakozva és olyan tekintettel nézett rám, mint egy bújós kiscica, aki oltalmazásra vár.

Nem értettem mi történik, de nem is akartam tudni, mindketten átadtuk magunkat a pillanatnak és engedtük, hogy az érzések jöjjenek-menjenek.
Tér és idő megszűnt köröttünk. A szél kacéran cirógatta a bőrünket. Egy-egy erősebb fuvallat ki is billentett az üldögélésből, ilyenkor gyorsan kaptunk a másik után és még szorosabban öleltük egymást.

Elidőztünk a pillanatban.

Egyszer csak lazulni kezdett az ölelés. Visszazuhantam a valóságba.
Már meg sem lepett, hogy nem hagy időt realizálni a történéseket.
Lehunyta szemét és két puha kezével megérintette az arcom. Zavarba jöttem. Nyitott szemmel figyeltem minden rezdülését.
Rám nézett. Tekintetünk találkozott. Újra láthattam a mélységet a szemében és még mindig nem tudtam eldönteni milyen színű a szeme.
-Angyalka vagy! – jelentette ki határozottan.
Elmosolyodtam, de éreztem, ez a mosoly inkább fájdalmas, mint boldog.

Háttal nekem, bevackolta magát az ölembe. Megfogta a kezem és a szívén megpihentette a mozdulatot.
Megszólalt újra:
„Ha álmaid játszanak, veled Meglátod őt és rabul ejt a vágy”
Széles mosolyra váltott és határozottan a szemembe nézett. Két karját immár a nyakam köré fonta.
Elmosolyodtam és megcirógattam az arcát; felszabadult kezeimmel.
Nagyot sóhajtva lehunyta szemeit és hagyta, hogy lágyan megsimogassam.

Feszülten kutattam gondolatai után – vajon mit szeret, mit szeretne, mi esne most jól neki. Aztán láttam amint elengednek arcizmai. Határozottan lassult a légzése. Az álomvilág kapujában táncolt.
Hagytam, hogy az érzéseim vezéreljék a mozdulataimat, ez sokkal természetesebben hatott minden eddigi cselekvésemnél.
Miközben az utolsó nyári napsugarak segítségével cirógattam fáradt arcát, ő gyermeki nyugalommal elszenderült.
Nem lüktetett már az én fejemben sem kérdések hada, nem érdekelt ki ő, honnan jött. Nem érdekelt ki vagyok én, hova tartok. Együtt voltunk, egy boldog tiszta feltételektől mentes szeretet felhőben. Miénk volt a pillanat.

Hogy meddig tartott a révület nem tudom, s hogy mi térített magamhoz arra sem találtam a választ. Talán én is elpilledtem egy kicsit. Talán a lelassult, elnyújtott érintés hatása volt, de újra visszatért a valóságba.
Hálásan felnézett és annyit mondott – Tündér vagy, köszönöm!
Semmit nem tudtam mondani csak mosolyogtam tovább.
Átölelte a derekam, majd kezét a kezemben nyugtatva az arcomhoz ért. Szemeink nem tudták elengedni egymást. Karjaink pedig nem akarták.
- Vissza kell mennünk – törtem meg végül az idilli hangulatot.
- Tudom. – nyugtázta miközben egy puszit lehelt a homlokomra.