2010. március 26., péntek

Én nem születtem varázslónak csodát tenni nem tudok
És azt hiszem már észrevetted a jó tündér sem én vagyok,

De, ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném vannak még csodák.

Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,
Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot.
Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék áruld el Nekem!
Nincsen varázspálcám mellyel bármit eltünthetek,
Hisz annyi minden van jelen, mit megszüntetni nem lehet.
De, ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném vannak még csodák.

Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,
Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot.
Hát, mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék áruld el Nekem!

Nincsen hétmérföldes csizmám, nincsen varázs köpenyem
S, hogy holnap is még veled leszek sajnos nem ígérhetem.
De, ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném vannak még csodák.
Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,
Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot.
Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék, áruld el nekem!

/Szabó Csilla/

2010. március 25., csütörtök

A kezdetek
A nap ma reggel is ugyanolyan szépen sütött csak éppen a fáradtságtól kimerült szememnek egyáltalán nem tett jót ragyogó fénye. Milyen szép nap. –gondoltam csendben, miközben az átvirrasztott éjszaka járt a fejemben. Aludhattam úgy egy jó órát talán. Most mégis ideje felkelni. Újabb nap áll előttem és még sok a teendő! Mit sok, temérdek!
Kinyújtóztam hát, majd bambán kibámultam az ablakon.
Odakint kedvenc rózsáim hajbókoltak kecsesen a napfénynek. Megcsodáltam szépségüket, és alig vártam, hogy elmerülhessek mennyei illatfelhőjükben.
Elmosolyodtam. Mily kevés is elég hát vidámabb kezdethez!
Papucsba bújva, pizsamában kibandukoltam hozzájuk. Köszöntöttem őket, gyötrelmes mosollyal az arcomon. Búcsúzni mindig kicsit fájdalmas. Ujjbegyeimmel megcirógattam nemes fejüket és mély sóhajjal csak annyit mondtam: - Hiányozni fogtok!
Még egyszer és utoljára szinte beléjük bújva, mélyet szippantottam aromájukból, megköszöntem, hogy anyjuk, nevelőjük és csodálójuk lehettem, s, hogy megannyi szép pillanatot hoztak el jelenlétükkel az életembe.

Visszasiettem a házba, felöltöztem és útnak indultam.
Slampos vagyok ma. – suhant át egy gondolat a külsőmről- miközben az állomás felé igyekeztem. Igen, igen az vagyok. Hiszen el akarok rejtőzni a világ elől erre a napra. Magam elől is el akarok bújni. Ma nem akarok se szép se jó lenni. Csak „fájni” akarok. Fásultnak, elgyötörtnek tűnni mindenki felé. Befelé, kifelé. Mindegy, csak látszódjon és hasogasson.
Karikásak és pirosak a szemeim. Remélem, mindenki látja és tudja is, hogy sírtam. Nem is keveset. Ma smink sincs rajtam. Megmutatok magamból mindent.
Mezítelen az arcom. Támadható és sebezhető vagyok. Magamtól akarok ilyen lenni.
Mert akarom, hogy valaki sajnáljon kicsit, hogy valaki figyeljen rám, hogy valaki öleljen át nagyon!

Ölelés, érintés, figyelem – Istenem, de rég volt őszinte részem ezekből! Egész úton ezen járt az eszem, hogy mikor ölelt, érintett és szentelt figyelmet nekem bárki őszintén, tiszta szándékkal.
Könnyezni kezdtem, bár inkább zokogtam volna. Kinéztem az ablakon és a száguldó tájat szemlélve eszembe jutottak a rózsáim. Milyen szépek is! – gondoltam, s az emlékképeim elmosták a könnyeket. S az út hátralévő részében el tudtam mélyülni a napsütés szépségében.

Az utazásom nem tartott sokáig. A régen látott város szokásos lüktetését produkálta. Gyors volt, zajos és piszkos. Nem szerettem, de ma még e hármas együtthatás sem érdekelt.
Meg is löktek többször; ez az esemény sem térített teljesen magamhoz. Révetegen és ismeretlenül jártam az emberek között. Olyan volt a nagyvárosban létezni, mint egy rémálom, melynek várjuk a végét. Várjuk és reméljük.

Álmélkodásomból egy ismerős hang próbált magamhoz téríteni.
-Drágám, Te vagy az?- kérdezte aggódóan egy kellemes női hang. Kislányom! Kislányom jól vagy? –faggatózott tovább a bájos és finom idősödő hölgy.
Felemeltem a fejem és felé fordultam. Tekintetünk találkozott ugyan de szinte átnéztem rajta, nem is vettem észre.
- Angyalom, nagyon rosszul festesz! – jelentette ki a nő, miközben óvatosan átölelt és magához húzott.
Felsóhajtottam. Meg van a várva várt ölelés. Hurrá! Mégsem érzek semmi felemelőt. Csak azt a fájdalmat, amit néhány napja magamban hordok. Lehajtottam ismét a fejem. Két kezem pedig úgy lógott a testem mellett mintha kezdettől fogva képtelen lett volna a mozgásra.
- Kislányom, mi a baj, mesélj! Gyere, üljünk le ide – folytatta a kalapos hölgy majd egy padra mutatott. Félig átölelve támogatott a felajánlott hely felé. Mielőtt helyet foglaltunk volna alaposan letisztogatta finom puha zsebkendőjével a padot és óvatosan leültetett maga mellé.
- Egy ilyen bájos hölgynek nem szabad így járnia kedvesem. Kezdett bele újra mondókájába.
Ám mivel felőlem semmilyen reakció nem érkezett erre a megállapítására sem, finom kezével arcomat maga felé fordította és homokon csókolt.
A csókja, az érintése, az illata vagy egyszerűen a mozdulata térített átmenetileg magamhoz ma sem tudom.
Fátyolos tekintettel ránéztem és annyit mondtam: - Jó, hogy itt van Genevier. – majd ismét halk zokogásba kezdtem.
- Cssss, kincsem, csssss. – nyugtatott és ringatott karjaiban. Nincsen semmi gond! Ne félj!
Karjaiba bújva, hagytam, hogy óvjon, védjen, féltsen.
- Simon, most azonnal menjen, kérem a kocsiért. A kisasszonyt mielőbb haza kell vinnünk. Menjen, kérem, intézkedjen! – váltott át katonás hangnemre az úri hölgy, és fordult balra egy feketekabátos férfi felé.
Simon a mindig mosolygós sofőr pedig néhány pillanat múlva, elő is állt a csodaszép automobillal.
Kipattant a volán mögül, fekete sapkáját a fejébe nyomta, felöltőjét kihúzta, majd egy tisztes meghajlás után, kinyitotta a hátsó ajtót és Geneviere-rel együtt besegített az autóba.

Elindultunk.
Meredten bámultam a mellettünk elrohanó járműveket, épületeket, tájat. Majd rekedt hangon megkérdeztem, hová megyünk?
- Haza. Haza hozzám. – válaszolt mosolyogva a hölgy.
Hálás és aprócska sóhajtással megköszöntem jóságát. Apró mosolyomra pedig Simon is kacsintott egyet a visszapillantó tükörben.
- Minden rendben lesz kisasszony. – fordult kissé hátra.
- Csak a rózsáim – rebegtem félszegen – a rózsáimmal mi lesz Simon? Tudja milyen hálásak a szép szavakért? Van fogalma mennyi, titkomat őrzik? Minden fájdalmam ők hordozzák. Az álmaimat is. Mi lesz velem nélkülük? S velük mi lesz? – faggattam, kétségbeesve.
- A fájdalmak elmúlnak kisasszony. Az álmok pedig, hmm az álmok pedig gyakorta válnak valóvá. – válaszolt nyugodtan.
- Na és a virágok? – kérdeztem gyermeki ártatlansággal.
- A virágok nyílnak, illatoznak. Álmodják álmainkat, őrzik titkainkat. És amikor gondos kezek, szerető szívek már nem ápolják lényüket, szépségük elmúlik, illatuk elillan, törékeny testük elszárad. Viráglényük átköltözik egy másik virágra és ott kedvesem, ott az ön álmait és titkait az új virágba lehelik. Ettől lesz a virág csodaszép és titokzatos.

2010. március 1., hétfő

Mikor az Angyal megjelent Nála
kétszer hajolt meg
először Előtte, aztán mert
temérdek szárnya
nem fér a szobába
így is fele kint maradt a szélbe
mintha ott is állna

úgy kezdett üzenetébe
s nem lehet tudni, honnan vette
e száj a szókat
mert rajta még sosem volt beszéd
a szél elállt, a mindenség alélt
a Kezdet szól így s benne a Vég
aztán csak mondta feledve
hogy otthona az Ég

s Akihez szólt
értette, bár angyalul beszélt...

/Puszta Sándor/