A szeretet az egyetlen dolog, amit megsokszorozódik, ha az ember pazarlón bánik vele.

Hidd el, mit a szívünk csak remélt

Hidd el, s velem álmodni ne félj

Mondd el, mondd mit érzel,

S ha a szó majd elapad,

Úgyis minden rezdülésed

Mint a szél simogat.

Engedd hát közelebb a szíved,

Elviszlek oda ahol élni kell a csodát.

Hallgatni veled, ennyit kérek!

És még egy percet, amíg átölelsz ne várj!

Engedd hát közelebb a szíved,

Engedd, hogy halljak minden szívdobbanást.

Csak néhány pillanat hát élvezd,

Hisz holnap rohan majd az életünk tovább

Így jó, értünk kelt fel ma a nap

Így szép, lelkünk rab s mégis szabad

Nem várt béke száll majd vállunkra tudom.

S hogy mire vágyom igazán most, csakis azt... akarom.

/Egy kóbor dalszöveg/

...az élet rövid, a világegyetem közömbösen rideg, apróságokon nem akadok fenn. Én úgy vagyok vele, hogy megértek mindenkit, aki bármilyen módon is, de a lehető legtöbb meleget szeretné összegyűjteni magának benne...

/bcyke/

Mindennek az előnye egyben a hátránya is.
/saját mottóm:-D/

"Saját magad és tudatosságod fölött őrködve, meggyújtod azt a lángot, amely felé gyermekeid igyekezni fognak. A fény, amelyet teremtesz, soha nem alszik el. Megmarad egy örök tartományban, hogy elérhető legyen gyermekeid számára egész életükben."

"Azok dicséretét zengem, akiknek a szíve elfogadja az egyetemes rendet, amelyről csak úgy tűnik, mintha kaotikus és örökké változó lenne. Valójában minden a legapróbb részlet is megtervezett, hogy tökéletesen működjön. Az univerzum tánca az energia örvénylésének és áramlásának soha véget nem érő, boldog ünnepe - magának az életnek a dicsőítése. Csatlakozz ehhez a tánchoz, kedvesem, és élvezd életed történetének rendkívüli hullámait. Ne félj a változásnak vagy veszteségnek tűnő történésektől! Ez csak a közted és a szeretteid közötti energiakapcsolat átmeneti állapota. Fogadd ezt annak bizonyítékaként, hogy élsz! Fogadd legmélyebb érzelmeidet valódi emberi lényeged jeleként!"

Nemrég még hallottam a nevetésed. Titkon, lopva figyeltem a mosolyod.
Voltál őszinte, félénk, vadóc. Kedélyed hullámzott, mint a viharos tenger.

Nemrég kerestem a tekinteted. Féltél a szemembe nézni. Remélted, elbújhatsz előlem. Bíztál, hogy titkaid sosem fedezem fel. Tévedtél, s én is tévedtem.

Arcod nyitott könyv volt. Beszéded hallgatag, szerény. Személyed harsány és vad.

Tudom, hogy észrevettél, ugyanúgy amint én téged.

Egyszer azt mondtad, olyan akarsz lenni, mint én.
Egyszer azt mondtam, olyan, vagy mint én voltam.

Nem értettél és én nem akartam, hogy megértsd, miért vagyok.

Nem akartam, hogy ráérezz, miért találkozom veled egyre gyakrabban a véletlen folytán.
Nem akartam, mert te is tudtad véletlen nem létezik.

Ma már tudom, hogy féltél tőlem. Féltél, hogy valamit mondani akarok.
Én pedig féltem mondani. Féltél „tőle” és önmagadtól is.

Ma már tudom, hogy el kellett volna mondanom.
Már nem tudom meg, figyeltél-e volna rám.
Nem tudom felfogtad volna-e szavam!?

Csak azt tudom: Fiatal voltál és az is maradtál.

Csak azt tudom, most már vigyáznak rád örökké.
Azt tudom, hogy tovább jutsz utadon.
Tudom, hogy nincs többé fájdalom.