Mindennek az előnye egyben a hátránya is.
/saját mottóm:-D/

"Saját magad és tudatosságod fölött őrködve, meggyújtod azt a lángot, amely felé gyermekeid igyekezni fognak. A fény, amelyet teremtesz, soha nem alszik el. Megmarad egy örök tartományban, hogy elérhető legyen gyermekeid számára egész életükben."

"Azok dicséretét zengem, akiknek a szíve elfogadja az egyetemes rendet, amelyről csak úgy tűnik, mintha kaotikus és örökké változó lenne. Valójában minden a legapróbb részlet is megtervezett, hogy tökéletesen működjön. Az univerzum tánca az energia örvénylésének és áramlásának soha véget nem érő, boldog ünnepe - magának az életnek a dicsőítése. Csatlakozz ehhez a tánchoz, kedvesem, és élvezd életed történetének rendkívüli hullámait. Ne félj a változásnak vagy veszteségnek tűnő történésektől! Ez csak a közted és a szeretteid közötti energiakapcsolat átmeneti állapota. Fogadd ezt annak bizonyítékaként, hogy élsz! Fogadd legmélyebb érzelmeidet valódi emberi lényeged jeleként!"

Nemrég még hallottam a nevetésed. Titkon, lopva figyeltem a mosolyod.
Voltál őszinte, félénk, vadóc. Kedélyed hullámzott, mint a viharos tenger.

Nemrég kerestem a tekinteted. Féltél a szemembe nézni. Remélted, elbújhatsz előlem. Bíztál, hogy titkaid sosem fedezem fel. Tévedtél, s én is tévedtem.

Arcod nyitott könyv volt. Beszéded hallgatag, szerény. Személyed harsány és vad.

Tudom, hogy észrevettél, ugyanúgy amint én téged.

Egyszer azt mondtad, olyan akarsz lenni, mint én.
Egyszer azt mondtam, olyan, vagy mint én voltam.

Nem értettél és én nem akartam, hogy megértsd, miért vagyok.

Nem akartam, hogy ráérezz, miért találkozom veled egyre gyakrabban a véletlen folytán.
Nem akartam, mert te is tudtad véletlen nem létezik.

Ma már tudom, hogy féltél tőlem. Féltél, hogy valamit mondani akarok.
Én pedig féltem mondani. Féltél „tőle” és önmagadtól is.

Ma már tudom, hogy el kellett volna mondanom.
Már nem tudom meg, figyeltél-e volna rám.
Nem tudom felfogtad volna-e szavam!?

Csak azt tudom: Fiatal voltál és az is maradtál.

Csak azt tudom, most már vigyáznak rád örökké.
Azt tudom, hogy tovább jutsz utadon.
Tudom, hogy nincs többé fájdalom.

Amikor megszólal a zene, a külvilág kapuja egy időre bezárul.
Fájdalmasan, lassan elcsendesül minden. Meghalok egy pillanatra és elveszek az örökkévalóság ölelésében.
A lélegzet az, ami vezet.
Egyre magasabbra és mélyebbre is egyszerre. Elmélyedek lelkem tengerében s a hatalmukba kerítő érzések az égig repítenek. Furcsa kettősség jár át.
Kettészakadok. Érzem, ahogy a csontjaim, izmaim, inaim roppannak, megszakadnak, sajognak. Húz egy világ lefelé. Igen, érzem, hogy létezem, érzem, ahogy a világom minden része él, sajog, feszít, súlyt helyez rám, lüktet. Majd ahogy új levegő érkezik és telít, lelkem minden része az égig próbál emelni.

Micsoda kettősség ez, miféle világ? Lelkem, testem börtönében pihen és várja a szabadulást. Mindent megtesz, hogy a húst, a csontot a milliónyi alkotót jóra bírja, fáradhatatlanul tanít, és néha jobban fáj, mint ezernyi seb a testen. Mégis olyan csodás oly ragyogó, hogy a Nap sápadtan bújik el mögötte. Megannyi csillag és az összes létező fénye is kevés ahhoz, hogy ilyen fényességet szüljön. Egy illat, egy hang, egy mozdulat, egy érintés micsoda magasságokba képes emelni a tehetetlen testet, ha a lélek szárnyalni kész!
És a Lélek mindig kész felemelkedni. Felemel. Felemel bármit! Legyen az bármilyen súlyú is. Számára semmi nem lehetetlen.

Lélegzet…inkább Lélek-zet. Újabbra van szüksége, szükségem. Behunyom a szemem. Ismerős tájra repítenek az emlékek.
Ott ülök velük együtt a kedvenc sziklám tetején. A távolban bölcs hegyek peckesen húzzák ki magukat és kémlelnek messziről, vajon látjuk –e királyi méltóságukat?
Balra kristálytiszta vizű tó nyúlik el lustán. Fejét megtámasztja a hegység kapuját őrző két hatalmas sziklatömb. A közelben hulló levelek kergetőznek. A fákon egy-egy apró madár keresi a vacsoráját. Csend honol mindenütt.
Jelen vagyok. Velük vagyok. Egy vagyok.

Szinte hallani lehet, ahogy a levelek halkan elköszönnek egymástól s az otthont, életet adó fától. Utolsó útjukra készülnek, majd egy hirtelen pillanatban alávetik magukat a mélységbe. Útjuk során ringatóznak, nevetnek, játszanak a széllel, a madarakkal. Az ősz vibráló színeibe öltöztetik a tájat. A fa könnyei ők. Gyógyító esőként terítik a talajt. Új élet születik általuk.

A hűvös, lágy szellő megborzolja a hajam. Kinyitom a szemem és egy barna pillangót észlelek. Mozgása egyedivé és meghatározhatóvá teszi. Szemem sarkából követem, de amilyen hamar érkezett, olyan hirtelen el is tűnik s a hulló falevelek között már szem elől is tévesztem. Mint ahogy nem látom már kedvenceimet sem. Dolgukra tértek, de tudom, hogy velem vannak.

A lemenő napot keresem, de hiába. Ma nem várta meg, hogy csodálhassam amint a hegy tetején alámerül a végtelenbe. Itt sötétséget és csendességet hagy maga után, máshol pedig gyönyörködnek néhány pillanat múlva ébredező erejében.

Távolodását érzem a bőrömön. Hűvös lett. Szomorú szívvel nyugtázom, hogy ideje leereszkedni a szikláról és átvágni az ösvényen mielőtt korom sötét nem lesz.
Óvatosan, apró léptekkel haladok. Magas a szikla mégsem félek.
Itt sosem kerít hatalmába a félelem.
Tudom, hogy Gil és ezernyi apró jótevőm, vigyázza minden mozdulatom.

Amint biztonságban megérkezem, még megállok a totem fánál és megköszönöm, hogy intve figyelmezteti az ide látogatókat: micsoda erők járnak erre mostanában. Megkérem, hogy vigyázza a kedvenceimet, s ő nyugtázó bólintással indít utamra. Tudom, hogy sietnem kell.

Egy angyalnak nincs neve.
De bármely órában előfordulhat, hogy a te nevedet viseli.

/Albrecht Goes/

Ne állj zokogva síromnál,nem vagyok ott.
Nem alszom.
De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.
Én vagyok a gyémántcsillogás a havon.
Én vagyok a napfény az érett gabonán.
Én vagyok a szelíd őszi eső.
Amikor felébreszt a reggeli zsivaj,
ott vagyok minden hangban veled,
a csendesen köröző madár szavában,
de én vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában.
Ne állj hát zokogva síromnál,nem vagyok ott. Nem haltam meg.