Az utazás

A pályaudvar megtelt. Nyüzsögtek az érkező és indulásra kész emberek. Mindenki sietett valahová. A váróterem még így is hűvös volt; pedig a nyári színekbe öltözött alakok igazán barátságos világot teremthettek volna. Valahogy nem éreztem, hogy bárki is jelen van ebben a pillanatban.

Alapvetően kellemes idő volt, mégis fáztam pedig a nyár utolsó mély sóhajtása még éreztette hatását.
Titokban féltem, hogy nem látom meg időben, melyik vágányról indul a vonatunk. Még tíz perc volt hátra az indulásig.
-Vajon melyikről fog indulni a vonat és mennyi időnk lesz, hogy oda is érjünk az adott peronra? Mikor írják már ki a számot??? – kérdeztük magunkban és egymástól.
A percek fénysebességgel követték egymást. Köröttünk viszont minden olyan lassúnak tűnt. Megállt az idő „odakint”. Még öt perc. Félve néztünk az induló vonatok táblájára s az bambán és üresen nézett vissza ránk. Most már intézkedni kell, nem lesz elég időnk, ha a legutolsó vágányról indul! Le fogjuk késni a vonatot! – rohant át egy kósza és rossz gondolat a fejemben.

- Hát kérjünk segítséget Tőlük… hogy írják ki a vágányszámot! – ugrottunk fel, hirtelen egyszerre.
Elmosolyodtunk mindketten; hűha csak jól fogalmazzunk, nincs sok időnk javítani!
- „Angyalkák, kérjük, hogy a vonatunk mellé kerüljön végre fel most a peron száma!”- súgtuk közösen.
A varázsigét elrebegtük, vártuk a csodát és hiszed vagy sem, de a kérés végén, azonnal mozgásba lendült a kiejlző és kisvártatva a mi vonatunk mellé is felkerült a bűvös szám: 1.

Szinte ugráltunk örömünkben, hogy nem kell a nehéz csomagokkal lépcsőkön tornázni, elég lesz pár lépést tennünk előre, a várva várt szerelvényig.

Amint elfoglaltuk a helyünket újabb kérés fogalmazódott meg bennünk. Kisebb tanakodás után leküzdöttük lelkiismeretünket miszerint egy kérés elég mára…és kértük, hogy a velünk szemben lévő két szék üres maradjon amíg megérkezünk.
A vágyunk viszont máshogy hangzott el.
„Kérjük, hogy a vonat megállásáig, maradjon üres a két hely.”

Már éppen elindultunk, amikor egy fiatal pár helyet foglalt velünk szemben. Egymásra néztünk, majd becsuktam a szemem és újra kértem. Mire felocsúdtam, már hűlt helyük volt.
Ismét mosolyogtunk. De nem sokáig mert egy kis hiba becsúszott.
Menet közben egy helyen megálltunk. Így a kérésünknek megfelelően, az adott állomáson útitársakat kaptunk.
Lehangolódtunk.
Aztán felidéztük, mi is történt, mit rontottunk el.
Megállás vagy végállomás, sajnos nem egy és ugyan az!

Egy szó és máris átíródik a történelem, legyen az egyetemes, vagy saját.

Csalódottságunkat feledtette velünk az a tény, hogy a fiatal nő és férfi, akik velünk utaztak hasonló nézeteket vallottak magukénak. Szívünket melengető érzés volt látni bimbózó szerelemük szárnypróbálgatásait.

Konklúzió:
Jegyezzük meg, hogy a szavaknak hatalmas ereje van. Kimondva vagy kimondatlanul, esetleg leírva – hihetetlen erővel képesek alakítani az eseményeket. Gondolkozz, mielőtt beszélsz!
Használd a jót s jól elvét!
Szívből beszélj mindenkivel és végre megtisztul a világ. Lent és fent, bent és kint egyaránt!
Angyali élményeket!!!