B ékés álmainkba ne csalódjunk soha
O
ltalmazzon minket angyalok mosolya
L
elkünkben béke és szeretet virítson
D
üh és gaz álnokság meg ne szomorítson
O
stoba szólamra ne hajoljon szívünk
G
azdagság kísérje minden vidám léptünk
Ú
tjaink vigyenek igaz célunk felé
J
övendonk munkája ne váljon keresztté
É
jszaka pompásan ragyogjon csillagod
V
eled lehessek amikor csak akarod
E
gymásra találjon most minden kereso
T
ársával éljen minden egymást szereto
K
özösen tegyük szebbé ezt a világot
Í
zleljünk már most mennyei boldogságot
V
áljon minden titkos, szép álmunk valóra
Á
ldott legyen minden együtt töltött óra
N
evetni tudjunk és oszintén örülni
O
dvas ido fogát messze elkerülni
K eveset mondok végül, de szépet: Kívánok Boldog Új
Évet!
2008. december 31., szerda
2008. december 30., kedd
Az erdő őre
Az ünnepek sűrű teendői után remélni sem mertem, hogy láthatom az erdőmet. A vihar után lábadozásnak indult rész még mindig nagyon-nagyon csendes volt. A hóban azonban látszottak az erdei lakók nyomai. Nyugodt szívvel nyugtáztam, az élet újra elindult.
Ahogy a kapu őrzőihez értem illedelmesen köszöntöttem őket és az ott élőket. Mint a fáradt vándor, nekik dőltem, majd óvatosan megpaskoltam erős törzsüket. Aztán bátortalanul körbe néztem. A pusztítás nyomai még ott éktelenkedtek mindenfelé. Elszomorodtam egy pillanatra és leroskadtam egyikük lábára.
Már semmi sem a régi. Megváltozott minden. Régen az erdő bejáratánál már vártak mikor megérkeztem. Mostanra eltűntek a barátok. Nem várt senki csak a kapu őrzője. A többiek átköltöztek az erdő másik felére.
Nem baj, nyugtáztam. Ott most nagyobb biztonságban vannak. Majd ha legközelebb erre járok, átmegyek még napvilágon hozzájuk és bekopogok az egyik kis odú ajtaján. Gil biztosan örülni fog.
Ahogy ott révedeztem, emlékek után kutatva egyszer csak megmozdult az erdő. Úgy tíz méterrel arrébb egy őzike kukucskált bátortalanul felém. A hidegtől és az emlékektől könnyes lett a szemem. Először azt hittem képzelődöm. Egyedül nem szoktak ilyen közel merészkedni. Biztos csak a hideg játszik az érzékelésemmel.
Aztán megreccsent egy apró ág, az őz megrezzent és elő bukkant mögüle, bátorításként édesanyja is. Törékeny testük alatt is ropogott a hó és a törmelék ágak.
Ha ők itt vannak Gil is a közelben lehet! – gondoltam, s hirtelen hevesen verni kezdett a szívem.
A vadak illatát érezni lehetett, nekem kedvezett a szélirány. Ők valószínűleg még nem észleletek engem. Feszülten figyeltek.
Egy újabb ágreccsenés hallatszott kicsit távolabbról. Az őzek megrémültek és futásnak eredtek.
Most már a torkomban lüktetett a szívem. Megijedtem én is.
Ám amikor ismerős szagok csapták meg az orrom, elmosolyodtam. Ez a föld és avar szagú kis csoda, bizonyosan GIL!
Abban a pillanatban hallani lehetett ennek a parányi lénynek a morgását. Mérgelődött azon, hogy képtelen halkan közlekedni, amikor kéne.
Az őzeknek hozott gyümölcsöket és ő akarta megetetni őket. De mivel nem volt elég óvatos, azok eliszkoltak előle.
Elsétált az etetőig, ott gondosan összerendezte a csemegét és a távolba révedt.
- Gil, itt vagyok, hallasz?-suttogtam.
A kis méregzsák még nem érzékelt, csak bánatosan az őzek után nézett.
- Gil, Giiilll itt vagyok fent a kapunál.- suttogtam, vagy csak gondolatban hittem.
Gil nem mozdult. Nem reagált. Csak állt. Az orrát törölgette. Aztán szipogott és a zsebeiben kutakodott.
Menjek, ne menjek, szóljak, ne szóljak…nem tudtam mit tegyek. A szívem már annyira kalapált, hogy felért egy földrengéssel minden egyes ütése.
Már észre kellett volna vennie…nem szabad ennyire elbambulnia!
Óvatosan feltápászkodtam a fa tövéből és tettem egy lépést előre.
Ám erre sem reagált a kis manó. Egészen a közelébe tudtam férkőzni, megálltam mellette, nehogy megrémüljön.
- Gil, én vagyok, hallasz? Hallod, amit mondok? Válaszolj, kérlek!- fakadtam ki kétségbe esve.
Homályos tekintetét rám vetette majd a rémülettől egy pillanatra eltűntek a kontúrjai.
- Ó ne, tudtam, hogy megijesztelek. Gil, az istenért, csak én vagyok és szeretlek!
- Tudom, tudom, csak elgondolkoztam. A frászt hozod az emberre –morogta a szokott hangon.
Nem tudtam mosolyogjak-e vagy inkább sírjak.
- Tudod, hogy óvatosnak kell lenned! Mi van, ha most nem én jövök, hanem valaki más!
Megígérted, hogy vigyázol. Vigyázol magadra és a többiekre.
- Mindenkivel megesik, hogy elrabolják az emlékek egy időre és rabul ejtik.
Láttad a két őzt, gondolom te is. Eszembe jutottak a nyári emlékek, amikor még itt kergetőztünk önfeledten a tisztáson. Együtt vacsoráztunk és sétáltunk. Most nézd meg. Nézd meg magad is, mennyire rémültek lettek! Pár hete még a kezemből ettek, most meg!? Meg sem ismernek! Félnek, érted!? FÉLNEK!Tőlem!
Elmosolyodtam. Vicces volt Gil amikor kézzel, lábbal érvelt és magyarázott miközben „szentségelt.”
-De hát folyton mérgelődsz. Lazíts. Tudom, hogy szereted őket, ezt ők is tudják. Adj időt. A történtek után mindannyiunknak szüksége van regenerálódni. Tudod, hogy újra bízni tudjunk. -kérleltem vidáman.
Az apró pocakos kis törpe enyhülni látszott. Leült mellém egy tönkre és az általa összehordott kis gyümölcs csemegét nézte.
- Kérsz egy almát?- bökte ki végül és egy igazán bájos darabra mutatott.- Tiéd lehet, kéred?
- Köszönöm, nem. Meghagyom az erdei népnek. – vigyorodtam el aztán végleg.
Ahogy önfeledten üldögéltünk ott egymás mellett. Az erdő újra benépesedni kezdett.
A távolban újra feltűnt két sziluett. Őz Anya és gyermeke közeledett. A hátunk mögött egy nyuszi állt két lábra és óriási füleit billegtette mindenfelé.
Egy virágtündér is megjelent az egyik nagy bükk tetején. Pár mókussal kergetőztek a magasban.
Aztán a tündér egy puha hólabdát dobott Gilre. Halk, vékony kis hangján nevetett, majd leereszkedett mellénk.
Manókánk sapkája félre csúszott, a tulajdonosa pedig két barna szemével sandán kukucskált ki a bojt alól. Eh, tündérke. De vicces kedvünkben vagyunk!-dörmögte mélyen.
- Te is GilmorGillendorf?- mosolygott széles szájjal a tündérlány.
- Eh, mondom te virágok tündérje, TE vagy vicces kedvedben…csattant fel a manó.
A tündérlány, a nyuszi és a mókusok erre szaglászni kezdtek. Szimatoltak mindenfelé.
- Mi ez a szag? – kérdezte a lila pilleruhába burkolózott aprócska lánylény.
Elnevettem magam és közben halkan Gil nevét suttogtam.- Ez bizony Gil manó!
A mini törpe rettenetesen zavarba jött. Tudta, hogy neki van föld és avar szaga. Szégyellte kicsit. A düh és szégyen elöntötte szakállas kis fejét.
Megsajnáltam, és megcirógattam a buksiját.
Erre annyira meglepődött, hogy pár percig nem is engedte láttatni magát.
Amikor újra láthatóvá kezdett válni, csúnyán és rosszallóan nézett rám. Sértődött volt, amiért az engedélye nélkül hozzá mertem érni.
- Butus vagy Törpe – vihogta a tündér. Szeret téged, tudod? Érzed, látod, nem? – folytatta fennhangon a kislány.
- Igen, szeretlek – mosolyogtam én is.
- Szeret itt mindenki, Gil, hidd el. Nézz, láss, érezz! Vett egy mély levegőt aztán neki kezdett: Az őzek is visszajöttek, látod? – mutatott körbe a lila ruhás lányka. Nem miattam, hanem miattad. Mert hoztál nekik élelmet, mint régen. Mert szereted őket, gondoskodsz róluk. Tudják ők ezt. Hálájuk jeléül jönnek most eléd. Elénk.
- Későre jár, lassan mennem kell- törtem meg a mennyei idillt. Elkísérlek haza, rendben? – kérdeztem félénken.
- Nem szükséges. Itt vannak a többiek is és az őzek, no meg a kis cserfes tündérlányka.
Ők majd haza visznek, adnak fényt az éjszakába. Tudod, hogy közel lakom. Közel a kapuhoz, hogy ha baj van, jöhessek segíteni a többieknek.
- Nem lehet már baj kicsi Gil! Ne félj! Csak éber légy és vigyázz mindig!-kértem anyai szeretettel.
Szusszant egy nagyot, mintha egy szikla terhe alól szabadulna fel. Nyugalma átterjedt a többi lélekre is. Egyként vettünk friss levegőt. Mosolyra szaladt újra a szánk. Gilmor újra elpirult. Megérintettem a buksiját újra és megkérdeztem adhatok-e egy angyali puszit a homlokára. Az apró manó lángvörös arccal először elfordult majd átölelte a lábam és rám nézett. Bólogatott édesen.
Lehajoltam érte, az ölembe vettem, gyermekként átöleltem és egy puha puszit nyomtam hosszan a kócos kis homlokára.
Ez megvéd mindentől kincsem.
A Nap az utolsó puha simogatásával búcsúzott a fáktól. Centiről centire húzta vissza melengető sugarait az ágakról.
Kisvártatva még pislákolt egyet, oda vonzván a tekintetünket a dombtetőre. Mélyvörös színe különös érzést indukált bennünk. Előtte az összes fenyő feketében izzott. Mire elgondolkoztunk volna mit is érzünk most pontosan, már csak néhány felhő színén láthattuk visszatükröződni a fényt. Hideg volt. De ahogy Őkegyelme alá bukott, a levegő szinte azonnal megfagyott.
Még mindig az eget bámultuk. Sohasem látott színeket fedeztünk fel. Rózsaszín-narancs, lila-kék és halványzöld sárgával. Mindezek úgy követték egymást mintha csak most pingáltuk volna fel a foltokat az égboltra. Hihetetlennek tűnt, egyszerre volt csodás és mesés.
Egymás szavába vágva kérdeztük:- Ez létezik? És igen, mosolyogva, csodálkozva nyugtáztuk, hogy amit látunk az a valóság. A valóságból is egy varázslatos rész.
Ahogy a kapu őrzőihez értem illedelmesen köszöntöttem őket és az ott élőket. Mint a fáradt vándor, nekik dőltem, majd óvatosan megpaskoltam erős törzsüket. Aztán bátortalanul körbe néztem. A pusztítás nyomai még ott éktelenkedtek mindenfelé. Elszomorodtam egy pillanatra és leroskadtam egyikük lábára.
Már semmi sem a régi. Megváltozott minden. Régen az erdő bejáratánál már vártak mikor megérkeztem. Mostanra eltűntek a barátok. Nem várt senki csak a kapu őrzője. A többiek átköltöztek az erdő másik felére.
Nem baj, nyugtáztam. Ott most nagyobb biztonságban vannak. Majd ha legközelebb erre járok, átmegyek még napvilágon hozzájuk és bekopogok az egyik kis odú ajtaján. Gil biztosan örülni fog.
Ahogy ott révedeztem, emlékek után kutatva egyszer csak megmozdult az erdő. Úgy tíz méterrel arrébb egy őzike kukucskált bátortalanul felém. A hidegtől és az emlékektől könnyes lett a szemem. Először azt hittem képzelődöm. Egyedül nem szoktak ilyen közel merészkedni. Biztos csak a hideg játszik az érzékelésemmel.
Aztán megreccsent egy apró ág, az őz megrezzent és elő bukkant mögüle, bátorításként édesanyja is. Törékeny testük alatt is ropogott a hó és a törmelék ágak.
Ha ők itt vannak Gil is a közelben lehet! – gondoltam, s hirtelen hevesen verni kezdett a szívem.
A vadak illatát érezni lehetett, nekem kedvezett a szélirány. Ők valószínűleg még nem észleletek engem. Feszülten figyeltek.
Egy újabb ágreccsenés hallatszott kicsit távolabbról. Az őzek megrémültek és futásnak eredtek.
Most már a torkomban lüktetett a szívem. Megijedtem én is.
Ám amikor ismerős szagok csapták meg az orrom, elmosolyodtam. Ez a föld és avar szagú kis csoda, bizonyosan GIL!
Abban a pillanatban hallani lehetett ennek a parányi lénynek a morgását. Mérgelődött azon, hogy képtelen halkan közlekedni, amikor kéne.
Az őzeknek hozott gyümölcsöket és ő akarta megetetni őket. De mivel nem volt elég óvatos, azok eliszkoltak előle.
Elsétált az etetőig, ott gondosan összerendezte a csemegét és a távolba révedt.
- Gil, itt vagyok, hallasz?-suttogtam.
A kis méregzsák még nem érzékelt, csak bánatosan az őzek után nézett.
- Gil, Giiilll itt vagyok fent a kapunál.- suttogtam, vagy csak gondolatban hittem.
Gil nem mozdult. Nem reagált. Csak állt. Az orrát törölgette. Aztán szipogott és a zsebeiben kutakodott.
Menjek, ne menjek, szóljak, ne szóljak…nem tudtam mit tegyek. A szívem már annyira kalapált, hogy felért egy földrengéssel minden egyes ütése.
Már észre kellett volna vennie…nem szabad ennyire elbambulnia!
Óvatosan feltápászkodtam a fa tövéből és tettem egy lépést előre.
Ám erre sem reagált a kis manó. Egészen a közelébe tudtam férkőzni, megálltam mellette, nehogy megrémüljön.
- Gil, én vagyok, hallasz? Hallod, amit mondok? Válaszolj, kérlek!- fakadtam ki kétségbe esve.
Homályos tekintetét rám vetette majd a rémülettől egy pillanatra eltűntek a kontúrjai.
- Ó ne, tudtam, hogy megijesztelek. Gil, az istenért, csak én vagyok és szeretlek!
- Tudom, tudom, csak elgondolkoztam. A frászt hozod az emberre –morogta a szokott hangon.
Nem tudtam mosolyogjak-e vagy inkább sírjak.
- Tudod, hogy óvatosnak kell lenned! Mi van, ha most nem én jövök, hanem valaki más!
Megígérted, hogy vigyázol. Vigyázol magadra és a többiekre.
- Mindenkivel megesik, hogy elrabolják az emlékek egy időre és rabul ejtik.
Láttad a két őzt, gondolom te is. Eszembe jutottak a nyári emlékek, amikor még itt kergetőztünk önfeledten a tisztáson. Együtt vacsoráztunk és sétáltunk. Most nézd meg. Nézd meg magad is, mennyire rémültek lettek! Pár hete még a kezemből ettek, most meg!? Meg sem ismernek! Félnek, érted!? FÉLNEK!Tőlem!
Elmosolyodtam. Vicces volt Gil amikor kézzel, lábbal érvelt és magyarázott miközben „szentségelt.”
-De hát folyton mérgelődsz. Lazíts. Tudom, hogy szereted őket, ezt ők is tudják. Adj időt. A történtek után mindannyiunknak szüksége van regenerálódni. Tudod, hogy újra bízni tudjunk. -kérleltem vidáman.
Az apró pocakos kis törpe enyhülni látszott. Leült mellém egy tönkre és az általa összehordott kis gyümölcs csemegét nézte.
- Kérsz egy almát?- bökte ki végül és egy igazán bájos darabra mutatott.- Tiéd lehet, kéred?
- Köszönöm, nem. Meghagyom az erdei népnek. – vigyorodtam el aztán végleg.
Ahogy önfeledten üldögéltünk ott egymás mellett. Az erdő újra benépesedni kezdett.
A távolban újra feltűnt két sziluett. Őz Anya és gyermeke közeledett. A hátunk mögött egy nyuszi állt két lábra és óriási füleit billegtette mindenfelé.
Egy virágtündér is megjelent az egyik nagy bükk tetején. Pár mókussal kergetőztek a magasban.
Aztán a tündér egy puha hólabdát dobott Gilre. Halk, vékony kis hangján nevetett, majd leereszkedett mellénk.
Manókánk sapkája félre csúszott, a tulajdonosa pedig két barna szemével sandán kukucskált ki a bojt alól. Eh, tündérke. De vicces kedvünkben vagyunk!-dörmögte mélyen.
- Te is GilmorGillendorf?- mosolygott széles szájjal a tündérlány.
- Eh, mondom te virágok tündérje, TE vagy vicces kedvedben…csattant fel a manó.
A tündérlány, a nyuszi és a mókusok erre szaglászni kezdtek. Szimatoltak mindenfelé.
- Mi ez a szag? – kérdezte a lila pilleruhába burkolózott aprócska lánylény.
Elnevettem magam és közben halkan Gil nevét suttogtam.- Ez bizony Gil manó!
A mini törpe rettenetesen zavarba jött. Tudta, hogy neki van föld és avar szaga. Szégyellte kicsit. A düh és szégyen elöntötte szakállas kis fejét.
Megsajnáltam, és megcirógattam a buksiját.
Erre annyira meglepődött, hogy pár percig nem is engedte láttatni magát.
Amikor újra láthatóvá kezdett válni, csúnyán és rosszallóan nézett rám. Sértődött volt, amiért az engedélye nélkül hozzá mertem érni.
- Butus vagy Törpe – vihogta a tündér. Szeret téged, tudod? Érzed, látod, nem? – folytatta fennhangon a kislány.
- Igen, szeretlek – mosolyogtam én is.
- Szeret itt mindenki, Gil, hidd el. Nézz, láss, érezz! Vett egy mély levegőt aztán neki kezdett: Az őzek is visszajöttek, látod? – mutatott körbe a lila ruhás lányka. Nem miattam, hanem miattad. Mert hoztál nekik élelmet, mint régen. Mert szereted őket, gondoskodsz róluk. Tudják ők ezt. Hálájuk jeléül jönnek most eléd. Elénk.
- Későre jár, lassan mennem kell- törtem meg a mennyei idillt. Elkísérlek haza, rendben? – kérdeztem félénken.
- Nem szükséges. Itt vannak a többiek is és az őzek, no meg a kis cserfes tündérlányka.
Ők majd haza visznek, adnak fényt az éjszakába. Tudod, hogy közel lakom. Közel a kapuhoz, hogy ha baj van, jöhessek segíteni a többieknek.
- Nem lehet már baj kicsi Gil! Ne félj! Csak éber légy és vigyázz mindig!-kértem anyai szeretettel.
Szusszant egy nagyot, mintha egy szikla terhe alól szabadulna fel. Nyugalma átterjedt a többi lélekre is. Egyként vettünk friss levegőt. Mosolyra szaladt újra a szánk. Gilmor újra elpirult. Megérintettem a buksiját újra és megkérdeztem adhatok-e egy angyali puszit a homlokára. Az apró manó lángvörös arccal először elfordult majd átölelte a lábam és rám nézett. Bólogatott édesen.
Lehajoltam érte, az ölembe vettem, gyermekként átöleltem és egy puha puszit nyomtam hosszan a kócos kis homlokára.
Ez megvéd mindentől kincsem.
A Nap az utolsó puha simogatásával búcsúzott a fáktól. Centiről centire húzta vissza melengető sugarait az ágakról.
Kisvártatva még pislákolt egyet, oda vonzván a tekintetünket a dombtetőre. Mélyvörös színe különös érzést indukált bennünk. Előtte az összes fenyő feketében izzott. Mire elgondolkoztunk volna mit is érzünk most pontosan, már csak néhány felhő színén láthattuk visszatükröződni a fényt. Hideg volt. De ahogy Őkegyelme alá bukott, a levegő szinte azonnal megfagyott.
Még mindig az eget bámultuk. Sohasem látott színeket fedeztünk fel. Rózsaszín-narancs, lila-kék és halványzöld sárgával. Mindezek úgy követték egymást mintha csak most pingáltuk volna fel a foltokat az égboltra. Hihetetlennek tűnt, egyszerre volt csodás és mesés.
Egymás szavába vágva kérdeztük:- Ez létezik? És igen, mosolyogva, csodálkozva nyugtáztuk, hogy amit látunk az a valóság. A valóságból is egy varázslatos rész.
2008. december 23., kedd
2008. december 22., hétfő
Nem volt különc gyermek. Külsőre nem. Legalábbis első ránézésre.
De a szemei...úgy csillogtak...
Aki ismerte, tudta milyen a lelke csak éppen nem értette. /Most sem érti.:-)/
Egy gyermek akit ha letettek, úgy maradt amíg kellett. Aki elszórakoztatta magát a saját világában a tündéreivel, manócskáival. Beszélt velük, látta őket.
A rendszert úgy alakította és alakítja, hogy a saját hasznára váljon, és ne az irányítsa őt.
Táplálkozási zavart és viselkedési zavart "fejlesztett ki" annak jeleként, hogy nincs minden rendben a világában.
Erős "küldetéstudattal" született. A spirituális harcosok csoportjába tartozik. Tudja, mi a dolga.
Kezelésének korrekt módja, hogy hajlandóak legyünk megtárgyalni, elmagyarázni a dolgokat, és választásokat kínálni neki.
Érzelmes, szenvedélyes, de másként működik. Nem a szülők klónja, legalábbis nem Földi szülőké.
Vállalja a tanítás vagy gyógyítás küldetését. Végre megkapta az erejét, képes rá, hogy a társaival megváltoztassa az emberek tudatosságát.
Amiért egykoron fájdalmat, sérülést kapott és kiközösítést, most ez az erő tereli köré az embereket. Jelenlétével gyógyít. A szeretet és a derű sugárzik belőle.
Erejével még óvatos. Ha hagyná teret engedni az energiájának; megégetné magát és társait. Amikor hasonló lénnyel találkozik, izzik a levegő.
A hamisságnak és hazugságnak előle nincs menekvése. Mindig pontosan tudja ki és mikor hazudik.
A tekintete el fogja árulni, s ha szembe jön, ne félj tőle.
Nézz mélyen a szemébe. Egy új világ tárul majd eléd. Talán látni fogod lelkének egy darabját.
Keresik egymást és meg is találják!
Járj mindig nyitott szemmel és szívvel!
De a szemei...úgy csillogtak...
Aki ismerte, tudta milyen a lelke csak éppen nem értette. /Most sem érti.:-)/
Egy gyermek akit ha letettek, úgy maradt amíg kellett. Aki elszórakoztatta magát a saját világában a tündéreivel, manócskáival. Beszélt velük, látta őket.
A rendszert úgy alakította és alakítja, hogy a saját hasznára váljon, és ne az irányítsa őt.
Táplálkozási zavart és viselkedési zavart "fejlesztett ki" annak jeleként, hogy nincs minden rendben a világában.
Erős "küldetéstudattal" született. A spirituális harcosok csoportjába tartozik. Tudja, mi a dolga.
Kezelésének korrekt módja, hogy hajlandóak legyünk megtárgyalni, elmagyarázni a dolgokat, és választásokat kínálni neki.
Érzelmes, szenvedélyes, de másként működik. Nem a szülők klónja, legalábbis nem Földi szülőké.
Vállalja a tanítás vagy gyógyítás küldetését. Végre megkapta az erejét, képes rá, hogy a társaival megváltoztassa az emberek tudatosságát.
Amiért egykoron fájdalmat, sérülést kapott és kiközösítést, most ez az erő tereli köré az embereket. Jelenlétével gyógyít. A szeretet és a derű sugárzik belőle.
Erejével még óvatos. Ha hagyná teret engedni az energiájának; megégetné magát és társait. Amikor hasonló lénnyel találkozik, izzik a levegő.
A hamisságnak és hazugságnak előle nincs menekvése. Mindig pontosan tudja ki és mikor hazudik.
A tekintete el fogja árulni, s ha szembe jön, ne félj tőle.
Nézz mélyen a szemébe. Egy új világ tárul majd eléd. Talán látni fogod lelkének egy darabját.
Keresik egymást és meg is találják!
Járj mindig nyitott szemmel és szívvel!
Ismét varázslatos álmaim vannak.
Ismerős tájakon vitorlázom. Vad és vonzó partok, narancsbarnás görcsös fák melyek különféle érdekes formát adnak, mélyzöld víz és egy csodaszép hajó. Mely lebeg a vízen...
A lelekem utazik éppen. Elringatja a víz óvatos két keze.
Közben régvárt emlékek kerülnek utamba. Több képkocka után, magamra ismerek. Valóban én vagyok, voltam, leszek.
A testem levegőt vesz. Megnyugszik a fizikai leképezésem.
Itt vagyok, haza értem. Magamra találtam. Végre értem mi dolgom e világban.
Ez már nem álom, maga a valóság.
Azt kérdezed, hogy ez hol van? Láss végre ne csak nézz. Olyan közel van...
Ha nyújtod a kezed, valaki biztosan lesz aki magához ölel.
Ismerős tájakon vitorlázom. Vad és vonzó partok, narancsbarnás görcsös fák melyek különféle érdekes formát adnak, mélyzöld víz és egy csodaszép hajó. Mely lebeg a vízen...
A lelekem utazik éppen. Elringatja a víz óvatos két keze.
Közben régvárt emlékek kerülnek utamba. Több képkocka után, magamra ismerek. Valóban én vagyok, voltam, leszek.
A testem levegőt vesz. Megnyugszik a fizikai leképezésem.
Itt vagyok, haza értem. Magamra találtam. Végre értem mi dolgom e világban.
Ez már nem álom, maga a valóság.
Azt kérdezed, hogy ez hol van? Láss végre ne csak nézz. Olyan közel van...
Ha nyújtod a kezed, valaki biztosan lesz aki magához ölel.
2008. december 17., szerda
Küszöbön áll a nap, az az egyetlen egy nap az évben, mely hivatalosan is a szereteté. Háromszázhatvanöt nap közül háromszázhatvannégy a gondjaidé, a céljaidé, munkádé, és a szereteté csupán egyetlen egy, s annak is az estéje egyedül. Pedig hidd el, Ismeretlen Olvasó, fordítva kellene legyen. Háromszázhatvannégy nap a szereteté, s egyetlen csak a többi dolgoké, s még annak is elég az estéje.
Wass Albert
Wass Albert
2008. december 12., péntek
2008. december 10., szerda
A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.
Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az...
A nagy találkozások, a lélekközeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a valódi, emberközeli kapcsolat,amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk.
Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő. (Müller Péter)
Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az...
A nagy találkozások, a lélekközeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a valódi, emberközeli kapcsolat,amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk.
Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő. (Müller Péter)
2008. december 2., kedd
Mennél magasabb rezgésű és tisztaságú a lélek, annál kevésbé elégszik meg a fizikai világ nyújtotta átlagos lehetőségekkel.
Hasonló a hasonlót vonzza. Egyszerűbb lélek, egyszerűbb kontaktusra vágyik, tisztább lélek pedig tartalmasabbra.
Hiába nyújtod a kezed, ha a másik nem akar felkapaszkodni melléd. Te megtetted, amit kellett, megadtad a lehetőséget, hogy veled tartson. Egyedül Ő az, aki eldöntheti: veled tart vagy marad. Ingoványos talaj ez, melyben könnyű elsüllyedni – az érzések, vágyak, gondolatok és fájdalmak nagyon erősen hatnak ilyenkor – de te csak maradj könnyed, nyújtsd felfelé a kezed. Lesz, aki megfogja a tiédet is, Fentről. Az Őrangyalod lesz az, fel fogod ismerni.
Hasonló a hasonlót vonzza. Egyszerűbb lélek, egyszerűbb kontaktusra vágyik, tisztább lélek pedig tartalmasabbra.
Hiába nyújtod a kezed, ha a másik nem akar felkapaszkodni melléd. Te megtetted, amit kellett, megadtad a lehetőséget, hogy veled tartson. Egyedül Ő az, aki eldöntheti: veled tart vagy marad. Ingoványos talaj ez, melyben könnyű elsüllyedni – az érzések, vágyak, gondolatok és fájdalmak nagyon erősen hatnak ilyenkor – de te csak maradj könnyed, nyújtsd felfelé a kezed. Lesz, aki megfogja a tiédet is, Fentről. Az Őrangyalod lesz az, fel fogod ismerni.
2008. december 1., hétfő
A lélek szexualitása a szexualitás lelke
A női lélek a legerősebb erogénzóna a világon. Ha ezt nőként, férfiként egyszer megtapasztalod, nem akarsz mást átélni többé.
Hatni az öt érzékszervre egyszerre, vagy felváltva ez hozza igazán tűzbe a nő legbensőbb féltett titkait. Ha ezt eléred, feltárul előtted egy csodálatos világ, egy új virág éledését kísérheted figyelemmel.
A szavak ereje és tónusa, az ízek hatása és érzékelése, az illatok mámorító ereje, a csók puha bája és az érintés érzékisége együtt képes csak megnyitni egy sérülékeny világ kristálykapuit. S, hogy saját szemeddel láthatod, kit tartasz, karjaid között már csak exztázisnak hívom.
…”Ahogy szerelmesen a szemembe nézett, átjárt a forróság. Hevesen kalapált a szívem, zaját a fülemben hallottam már. Elnyomott minden külső hangot a dübörgése.
Nem kellett szólnia. Csak suttogott sejtelmesen. Érintése szinte perzselt, mégis ahogy gyengéden hozzám simult két keze, libabőrös lett a testem. Megcirógatott majd karját a nyakam köré fonta, magához húzott és a szokásos boszi puszit lehelte a homlokomra. Azt hittem elolvadok és megfagyok egyben. Elmosolyodott látván a fizikai reakcióm.
Szeretem látni, ahogy újjászületsz az érintésem által, édesem. Pihegte halkan.
Tisztában volt, hogyan tud hatni rám. Sosem mondtam, csak rájött magától. Aztán tettük mindezt ketten, csöndesen órákon át szerelmesen. Csak néztük egymást, csak simultunk, hagytuk, hogy jó legyen. Néha összefontuk a kezünket, bámultuk, ahogy újaink szeretkeznek. Irigyeltük őket, sőt el is pirultunk. Égtünk a vágytól, hogy egymáshoz bújjunk. De nem tettük még. Még nem volt itt az idő…
Néha hintáztunk a kertben; aztán gyümölcsöt szedtünk, majd a fűben heverészve lepkéket néztünk. Láttuk az eget, a Napot. Nem érzékeltük, hogy eltelnek az órák. Sosem érdekelt minket mennyi van még tovább, előre vagy hátra. Ültünk a tornácon a szúnyogokat etettük; aztán néha egymást. Volt néhány szőlő, amit behabzsoltunk. Számoltuk az égen a csillagokat. A hátralévő napjainkat is számolhattuk bennük. De sosem számított mennyi jut még nekünk. Minden nap újat hozott és hoz még talán most is; a női lélek hidd el maga az extázis!...”
A női lélek a legerősebb erogénzóna a világon. Ha ezt nőként, férfiként egyszer megtapasztalod, nem akarsz mást átélni többé.
Hatni az öt érzékszervre egyszerre, vagy felváltva ez hozza igazán tűzbe a nő legbensőbb féltett titkait. Ha ezt eléred, feltárul előtted egy csodálatos világ, egy új virág éledését kísérheted figyelemmel.
A szavak ereje és tónusa, az ízek hatása és érzékelése, az illatok mámorító ereje, a csók puha bája és az érintés érzékisége együtt képes csak megnyitni egy sérülékeny világ kristálykapuit. S, hogy saját szemeddel láthatod, kit tartasz, karjaid között már csak exztázisnak hívom.
…”Ahogy szerelmesen a szemembe nézett, átjárt a forróság. Hevesen kalapált a szívem, zaját a fülemben hallottam már. Elnyomott minden külső hangot a dübörgése.
Nem kellett szólnia. Csak suttogott sejtelmesen. Érintése szinte perzselt, mégis ahogy gyengéden hozzám simult két keze, libabőrös lett a testem. Megcirógatott majd karját a nyakam köré fonta, magához húzott és a szokásos boszi puszit lehelte a homlokomra. Azt hittem elolvadok és megfagyok egyben. Elmosolyodott látván a fizikai reakcióm.
Szeretem látni, ahogy újjászületsz az érintésem által, édesem. Pihegte halkan.
Tisztában volt, hogyan tud hatni rám. Sosem mondtam, csak rájött magától. Aztán tettük mindezt ketten, csöndesen órákon át szerelmesen. Csak néztük egymást, csak simultunk, hagytuk, hogy jó legyen. Néha összefontuk a kezünket, bámultuk, ahogy újaink szeretkeznek. Irigyeltük őket, sőt el is pirultunk. Égtünk a vágytól, hogy egymáshoz bújjunk. De nem tettük még. Még nem volt itt az idő…
Néha hintáztunk a kertben; aztán gyümölcsöt szedtünk, majd a fűben heverészve lepkéket néztünk. Láttuk az eget, a Napot. Nem érzékeltük, hogy eltelnek az órák. Sosem érdekelt minket mennyi van még tovább, előre vagy hátra. Ültünk a tornácon a szúnyogokat etettük; aztán néha egymást. Volt néhány szőlő, amit behabzsoltunk. Számoltuk az égen a csillagokat. A hátralévő napjainkat is számolhattuk bennük. De sosem számított mennyi jut még nekünk. Minden nap újat hozott és hoz még talán most is; a női lélek hidd el maga az extázis!...”
Minden ember életében, legyen bármilyen hitetlen, adódnak pillanatok, amikor eltűnik a sötétség, amikor valami nem e világból való békét, boldogságot tapasztalnak meg. Az igaz szeretetet.
Szerelem, szeretet, érzelmek és hallgatás = kommunikáció ver.1.
A szerelem nagy szó, főleg ha tartalom is rejlik mögötte. 31 éves létemre egy kezemen meg tudom számolni hányszor voltam igazán szerelmes. Sajnos vagy természetesen a párkapcsolataim száma ennél jóval többre rúgott. Egy azonban mindegyikben közös volt, igyekeztem őszintén és tisztán szeretni. Na meg néha csendben, ami nem vezetett túl jóra.
Még egyetemista koromban hozott össze a sors életem legnagyobb Ő-jével akivel a mai napig meghitt baráti kapcsolatot tartunk. Furcsa, hogy mindig akkor bukkant és bukkan fel, amikor túl voltam egy szakításon vagy érzelmi válságon.
Most sem történt másként. Csütörtökön miután többedére megtelt nálam a szmötyis vödör a párom nyakába zúdítottam a tartalmat. Vége lett egy korszakomnak. Alig, hogy Ő feldúlva elhagyta a színteret, megcsörrent a telefonom. Dühömben felkaptam és barátságosan az Igggen-t sikerült először kiböknöm. A vonal túlsó végén egy mélyen búgó, vidám és kiegyensúlyozott hang nyugtázta: - Hallom megint jókor hívlak, szakítottatok? – és nevetni kezdett, mint eddig mindig tette hasonló szituációban.
Már meg sem lepett az időzítése. Néhány perces bájcsevej után, sikerült lehiggadnom, ráeszméltem, hogy nagyon jókor jött a hívás. Teljes mértékben tisztán kezdtem gondolkozni ennek hatására. Letettük a telefont és ezzel szinte minden fájdalmam is elszállt.
Az élet zaját oly távolinak érzékeltem mintha a Holdról hallgatóznék. Újból megállt az élet egy időre. Régi és friss emlékek suhantak át a fejemben. Elmosolyodtam néhányon, majd pár könnycsepp gurult le az arcomon. Sértődöttnek és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Aztán az emlékek bugyrába süllyedtem. Illatok, ízek, hangulatok, érintések és élmények hada vett le végül teljesen a lábamról. Elszenderültem és olyan édesdeden aludtam, mint egy újszülött kiscsikó. Hagytam, hogy az álom kimosson minden szennyest, ami még hátra maradt.
Vele álmodtam. Az álom puha volt és légies. Az érzelmek könnyedek, rózsaszínek. Minden valóságosnak tűnt. A reggeli óracsörgés azonban a materiális valóságba húzott vissza. Csak a párnámhoz bújtam édesen. Napközben a régi emlékek rabja maradtam. Az éjjeli álmodozás éber álomlétbe ringatott. Átjárt a forróság s a félelem.
Még emlékszem, ahogy átölelt és élces hangján a fülembe suttogott szerelmes szavakat. Ilyenkor a föld is megremegett a lábam alatt. Ha nem tartott volna erősen a karjaiban, képtelen lettem volna megállni a saját lábamon. Titokzatos maradt mindig, erre veszettül figyelt. A francia szavaknak amúgy is erős erotikus hangzása van, de az ő hangjától valamiért ez még pikánsabban hangzott. Szerettem, ahogy a hajamba fúrja erős kezét, aztán magát és óvatosan az homlokomra lehel egy csókot.
Ezt tőlem tanulta, büszke voltam rá. Ez az én boszi puszim; amit hosszú út előtt a homlokára biggyesztettem; két szökkenés között. Olyan magas voltJ. Átformálta a kis vadóc boszorkány puszit, tüzes szerelmes csókká.
Szerelem, szeretet, érzelmek és hallgatás = kommunikáció ver.1.
A szerelem nagy szó, főleg ha tartalom is rejlik mögötte. 31 éves létemre egy kezemen meg tudom számolni hányszor voltam igazán szerelmes. Sajnos vagy természetesen a párkapcsolataim száma ennél jóval többre rúgott. Egy azonban mindegyikben közös volt, igyekeztem őszintén és tisztán szeretni. Na meg néha csendben, ami nem vezetett túl jóra.
Még egyetemista koromban hozott össze a sors életem legnagyobb Ő-jével akivel a mai napig meghitt baráti kapcsolatot tartunk. Furcsa, hogy mindig akkor bukkant és bukkan fel, amikor túl voltam egy szakításon vagy érzelmi válságon.
Most sem történt másként. Csütörtökön miután többedére megtelt nálam a szmötyis vödör a párom nyakába zúdítottam a tartalmat. Vége lett egy korszakomnak. Alig, hogy Ő feldúlva elhagyta a színteret, megcsörrent a telefonom. Dühömben felkaptam és barátságosan az Igggen-t sikerült először kiböknöm. A vonal túlsó végén egy mélyen búgó, vidám és kiegyensúlyozott hang nyugtázta: - Hallom megint jókor hívlak, szakítottatok? – és nevetni kezdett, mint eddig mindig tette hasonló szituációban.
Már meg sem lepett az időzítése. Néhány perces bájcsevej után, sikerült lehiggadnom, ráeszméltem, hogy nagyon jókor jött a hívás. Teljes mértékben tisztán kezdtem gondolkozni ennek hatására. Letettük a telefont és ezzel szinte minden fájdalmam is elszállt.
Az élet zaját oly távolinak érzékeltem mintha a Holdról hallgatóznék. Újból megállt az élet egy időre. Régi és friss emlékek suhantak át a fejemben. Elmosolyodtam néhányon, majd pár könnycsepp gurult le az arcomon. Sértődöttnek és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Aztán az emlékek bugyrába süllyedtem. Illatok, ízek, hangulatok, érintések és élmények hada vett le végül teljesen a lábamról. Elszenderültem és olyan édesdeden aludtam, mint egy újszülött kiscsikó. Hagytam, hogy az álom kimosson minden szennyest, ami még hátra maradt.
Vele álmodtam. Az álom puha volt és légies. Az érzelmek könnyedek, rózsaszínek. Minden valóságosnak tűnt. A reggeli óracsörgés azonban a materiális valóságba húzott vissza. Csak a párnámhoz bújtam édesen. Napközben a régi emlékek rabja maradtam. Az éjjeli álmodozás éber álomlétbe ringatott. Átjárt a forróság s a félelem.
Még emlékszem, ahogy átölelt és élces hangján a fülembe suttogott szerelmes szavakat. Ilyenkor a föld is megremegett a lábam alatt. Ha nem tartott volna erősen a karjaiban, képtelen lettem volna megállni a saját lábamon. Titokzatos maradt mindig, erre veszettül figyelt. A francia szavaknak amúgy is erős erotikus hangzása van, de az ő hangjától valamiért ez még pikánsabban hangzott. Szerettem, ahogy a hajamba fúrja erős kezét, aztán magát és óvatosan az homlokomra lehel egy csókot.
Ezt tőlem tanulta, büszke voltam rá. Ez az én boszi puszim; amit hosszú út előtt a homlokára biggyesztettem; két szökkenés között. Olyan magas voltJ. Átformálta a kis vadóc boszorkány puszit, tüzes szerelmes csókká.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)