Az ünnepek sűrű teendői után remélni sem mertem, hogy láthatom az erdőmet. A vihar után lábadozásnak indult rész még mindig nagyon-nagyon csendes volt. A hóban azonban látszottak az erdei lakók nyomai. Nyugodt szívvel nyugtáztam, az élet újra elindult.
Ahogy a kapu őrzőihez értem illedelmesen köszöntöttem őket és az ott élőket. Mint a fáradt vándor, nekik dőltem, majd óvatosan megpaskoltam erős törzsüket. Aztán bátortalanul körbe néztem. A pusztítás nyomai még ott éktelenkedtek mindenfelé. Elszomorodtam egy pillanatra és leroskadtam egyikük lábára.
Már semmi sem a régi. Megváltozott minden. Régen az erdő bejáratánál már vártak mikor megérkeztem. Mostanra eltűntek a barátok. Nem várt senki csak a kapu őrzője. A többiek átköltöztek az erdő másik felére.
Nem baj, nyugtáztam. Ott most nagyobb biztonságban vannak. Majd ha legközelebb erre járok, átmegyek még napvilágon hozzájuk és bekopogok az egyik kis odú ajtaján. Gil biztosan örülni fog.
Ahogy ott révedeztem, emlékek után kutatva egyszer csak megmozdult az erdő. Úgy tíz méterrel arrébb egy őzike kukucskált bátortalanul felém. A hidegtől és az emlékektől könnyes lett a szemem. Először azt hittem képzelődöm. Egyedül nem szoktak ilyen közel merészkedni. Biztos csak a hideg játszik az érzékelésemmel.
Aztán megreccsent egy apró ág, az őz megrezzent és elő bukkant mögüle, bátorításként édesanyja is. Törékeny testük alatt is ropogott a hó és a törmelék ágak.
Ha ők itt vannak Gil is a közelben lehet! – gondoltam, s hirtelen hevesen verni kezdett a szívem.
A vadak illatát érezni lehetett, nekem kedvezett a szélirány. Ők valószínűleg még nem észleletek engem. Feszülten figyeltek.
Egy újabb ágreccsenés hallatszott kicsit távolabbról. Az őzek megrémültek és futásnak eredtek.
Most már a torkomban lüktetett a szívem. Megijedtem én is.
Ám amikor ismerős szagok csapták meg az orrom, elmosolyodtam. Ez a föld és avar szagú kis csoda, bizonyosan GIL!
Abban a pillanatban hallani lehetett ennek a parányi lénynek a morgását. Mérgelődött azon, hogy képtelen halkan közlekedni, amikor kéne.
Az őzeknek hozott gyümölcsöket és ő akarta megetetni őket. De mivel nem volt elég óvatos, azok eliszkoltak előle.
Elsétált az etetőig, ott gondosan összerendezte a csemegét és a távolba révedt.
- Gil, itt vagyok, hallasz?-suttogtam.
A kis méregzsák még nem érzékelt, csak bánatosan az őzek után nézett.
- Gil, Giiilll itt vagyok fent a kapunál.- suttogtam, vagy csak gondolatban hittem.
Gil nem mozdult. Nem reagált. Csak állt. Az orrát törölgette. Aztán szipogott és a zsebeiben kutakodott.
Menjek, ne menjek, szóljak, ne szóljak…nem tudtam mit tegyek. A szívem már annyira kalapált, hogy felért egy földrengéssel minden egyes ütése.
Már észre kellett volna vennie…nem szabad ennyire elbambulnia!
Óvatosan feltápászkodtam a fa tövéből és tettem egy lépést előre.
Ám erre sem reagált a kis manó. Egészen a közelébe tudtam férkőzni, megálltam mellette, nehogy megrémüljön.
- Gil, én vagyok, hallasz? Hallod, amit mondok? Válaszolj, kérlek!- fakadtam ki kétségbe esve.
Homályos tekintetét rám vetette majd a rémülettől egy pillanatra eltűntek a kontúrjai.
- Ó ne, tudtam, hogy megijesztelek. Gil, az istenért, csak én vagyok és szeretlek!
- Tudom, tudom, csak elgondolkoztam. A frászt hozod az emberre –morogta a szokott hangon.
Nem tudtam mosolyogjak-e vagy inkább sírjak.
- Tudod, hogy óvatosnak kell lenned! Mi van, ha most nem én jövök, hanem valaki más!
Megígérted, hogy vigyázol. Vigyázol magadra és a többiekre.
- Mindenkivel megesik, hogy elrabolják az emlékek egy időre és rabul ejtik.
Láttad a két őzt, gondolom te is. Eszembe jutottak a nyári emlékek, amikor még itt kergetőztünk önfeledten a tisztáson. Együtt vacsoráztunk és sétáltunk. Most nézd meg. Nézd meg magad is, mennyire rémültek lettek! Pár hete még a kezemből ettek, most meg!? Meg sem ismernek! Félnek, érted!? FÉLNEK!Tőlem!
Elmosolyodtam. Vicces volt Gil amikor kézzel, lábbal érvelt és magyarázott miközben „szentségelt.”
-De hát folyton mérgelődsz. Lazíts. Tudom, hogy szereted őket, ezt ők is tudják. Adj időt. A történtek után mindannyiunknak szüksége van regenerálódni. Tudod, hogy újra bízni tudjunk. -kérleltem vidáman.
Az apró pocakos kis törpe enyhülni látszott. Leült mellém egy tönkre és az általa összehordott kis gyümölcs csemegét nézte.
- Kérsz egy almát?- bökte ki végül és egy igazán bájos darabra mutatott.- Tiéd lehet, kéred?
- Köszönöm, nem. Meghagyom az erdei népnek. – vigyorodtam el aztán végleg.
Ahogy önfeledten üldögéltünk ott egymás mellett. Az erdő újra benépesedni kezdett.
A távolban újra feltűnt két sziluett. Őz Anya és gyermeke közeledett. A hátunk mögött egy nyuszi állt két lábra és óriási füleit billegtette mindenfelé.
Egy virágtündér is megjelent az egyik nagy bükk tetején. Pár mókussal kergetőztek a magasban.
Aztán a tündér egy puha hólabdát dobott Gilre. Halk, vékony kis hangján nevetett, majd leereszkedett mellénk.
Manókánk sapkája félre csúszott, a tulajdonosa pedig két barna szemével sandán kukucskált ki a bojt alól. Eh, tündérke. De vicces kedvünkben vagyunk!-dörmögte mélyen.
- Te is GilmorGillendorf?- mosolygott széles szájjal a tündérlány.
- Eh, mondom te virágok tündérje, TE vagy vicces kedvedben…csattant fel a manó.
A tündérlány, a nyuszi és a mókusok erre szaglászni kezdtek. Szimatoltak mindenfelé.
- Mi ez a szag? – kérdezte a lila pilleruhába burkolózott aprócska lánylény.
Elnevettem magam és közben halkan Gil nevét suttogtam.- Ez bizony Gil manó!
A mini törpe rettenetesen zavarba jött. Tudta, hogy neki van föld és avar szaga. Szégyellte kicsit. A düh és szégyen elöntötte szakállas kis fejét.
Megsajnáltam, és megcirógattam a buksiját.
Erre annyira meglepődött, hogy pár percig nem is engedte láttatni magát.
Amikor újra láthatóvá kezdett válni, csúnyán és rosszallóan nézett rám. Sértődött volt, amiért az engedélye nélkül hozzá mertem érni.
- Butus vagy Törpe – vihogta a tündér. Szeret téged, tudod? Érzed, látod, nem? – folytatta fennhangon a kislány.
- Igen, szeretlek – mosolyogtam én is.
- Szeret itt mindenki, Gil, hidd el. Nézz, láss, érezz! Vett egy mély levegőt aztán neki kezdett: Az őzek is visszajöttek, látod? – mutatott körbe a lila ruhás lányka. Nem miattam, hanem miattad. Mert hoztál nekik élelmet, mint régen. Mert szereted őket, gondoskodsz róluk. Tudják ők ezt. Hálájuk jeléül jönnek most eléd. Elénk.
- Későre jár, lassan mennem kell- törtem meg a mennyei idillt. Elkísérlek haza, rendben? – kérdeztem félénken.
- Nem szükséges. Itt vannak a többiek is és az őzek, no meg a kis cserfes tündérlányka.
Ők majd haza visznek, adnak fényt az éjszakába. Tudod, hogy közel lakom. Közel a kapuhoz, hogy ha baj van, jöhessek segíteni a többieknek.
- Nem lehet már baj kicsi Gil! Ne félj! Csak éber légy és vigyázz mindig!-kértem anyai szeretettel.
Szusszant egy nagyot, mintha egy szikla terhe alól szabadulna fel. Nyugalma átterjedt a többi lélekre is. Egyként vettünk friss levegőt. Mosolyra szaladt újra a szánk. Gilmor újra elpirult. Megérintettem a buksiját újra és megkérdeztem adhatok-e egy angyali puszit a homlokára. Az apró manó lángvörös arccal először elfordult majd átölelte a lábam és rám nézett. Bólogatott édesen.
Lehajoltam érte, az ölembe vettem, gyermekként átöleltem és egy puha puszit nyomtam hosszan a kócos kis homlokára.
Ez megvéd mindentől kincsem.
A Nap az utolsó puha simogatásával búcsúzott a fáktól. Centiről centire húzta vissza melengető sugarait az ágakról.
Kisvártatva még pislákolt egyet, oda vonzván a tekintetünket a dombtetőre. Mélyvörös színe különös érzést indukált bennünk. Előtte az összes fenyő feketében izzott. Mire elgondolkoztunk volna mit is érzünk most pontosan, már csak néhány felhő színén láthattuk visszatükröződni a fényt. Hideg volt. De ahogy Őkegyelme alá bukott, a levegő szinte azonnal megfagyott.
Még mindig az eget bámultuk. Sohasem látott színeket fedeztünk fel. Rózsaszín-narancs, lila-kék és halványzöld sárgával. Mindezek úgy követték egymást mintha csak most pingáltuk volna fel a foltokat az égboltra. Hihetetlennek tűnt, egyszerre volt csodás és mesés.
Egymás szavába vágva kérdeztük:- Ez létezik? És igen, mosolyogva, csodálkozva nyugtáztuk, hogy amit látunk az a valóság. A valóságból is egy varázslatos rész.
Ahogy a kapu őrzőihez értem illedelmesen köszöntöttem őket és az ott élőket. Mint a fáradt vándor, nekik dőltem, majd óvatosan megpaskoltam erős törzsüket. Aztán bátortalanul körbe néztem. A pusztítás nyomai még ott éktelenkedtek mindenfelé. Elszomorodtam egy pillanatra és leroskadtam egyikük lábára.
Már semmi sem a régi. Megváltozott minden. Régen az erdő bejáratánál már vártak mikor megérkeztem. Mostanra eltűntek a barátok. Nem várt senki csak a kapu őrzője. A többiek átköltöztek az erdő másik felére.
Nem baj, nyugtáztam. Ott most nagyobb biztonságban vannak. Majd ha legközelebb erre járok, átmegyek még napvilágon hozzájuk és bekopogok az egyik kis odú ajtaján. Gil biztosan örülni fog.
Ahogy ott révedeztem, emlékek után kutatva egyszer csak megmozdult az erdő. Úgy tíz méterrel arrébb egy őzike kukucskált bátortalanul felém. A hidegtől és az emlékektől könnyes lett a szemem. Először azt hittem képzelődöm. Egyedül nem szoktak ilyen közel merészkedni. Biztos csak a hideg játszik az érzékelésemmel.
Aztán megreccsent egy apró ág, az őz megrezzent és elő bukkant mögüle, bátorításként édesanyja is. Törékeny testük alatt is ropogott a hó és a törmelék ágak.
Ha ők itt vannak Gil is a közelben lehet! – gondoltam, s hirtelen hevesen verni kezdett a szívem.
A vadak illatát érezni lehetett, nekem kedvezett a szélirány. Ők valószínűleg még nem észleletek engem. Feszülten figyeltek.
Egy újabb ágreccsenés hallatszott kicsit távolabbról. Az őzek megrémültek és futásnak eredtek.
Most már a torkomban lüktetett a szívem. Megijedtem én is.
Ám amikor ismerős szagok csapták meg az orrom, elmosolyodtam. Ez a föld és avar szagú kis csoda, bizonyosan GIL!
Abban a pillanatban hallani lehetett ennek a parányi lénynek a morgását. Mérgelődött azon, hogy képtelen halkan közlekedni, amikor kéne.
Az őzeknek hozott gyümölcsöket és ő akarta megetetni őket. De mivel nem volt elég óvatos, azok eliszkoltak előle.
Elsétált az etetőig, ott gondosan összerendezte a csemegét és a távolba révedt.
- Gil, itt vagyok, hallasz?-suttogtam.
A kis méregzsák még nem érzékelt, csak bánatosan az őzek után nézett.
- Gil, Giiilll itt vagyok fent a kapunál.- suttogtam, vagy csak gondolatban hittem.
Gil nem mozdult. Nem reagált. Csak állt. Az orrát törölgette. Aztán szipogott és a zsebeiben kutakodott.
Menjek, ne menjek, szóljak, ne szóljak…nem tudtam mit tegyek. A szívem már annyira kalapált, hogy felért egy földrengéssel minden egyes ütése.
Már észre kellett volna vennie…nem szabad ennyire elbambulnia!
Óvatosan feltápászkodtam a fa tövéből és tettem egy lépést előre.
Ám erre sem reagált a kis manó. Egészen a közelébe tudtam férkőzni, megálltam mellette, nehogy megrémüljön.
- Gil, én vagyok, hallasz? Hallod, amit mondok? Válaszolj, kérlek!- fakadtam ki kétségbe esve.
Homályos tekintetét rám vetette majd a rémülettől egy pillanatra eltűntek a kontúrjai.
- Ó ne, tudtam, hogy megijesztelek. Gil, az istenért, csak én vagyok és szeretlek!
- Tudom, tudom, csak elgondolkoztam. A frászt hozod az emberre –morogta a szokott hangon.
Nem tudtam mosolyogjak-e vagy inkább sírjak.
- Tudod, hogy óvatosnak kell lenned! Mi van, ha most nem én jövök, hanem valaki más!
Megígérted, hogy vigyázol. Vigyázol magadra és a többiekre.
- Mindenkivel megesik, hogy elrabolják az emlékek egy időre és rabul ejtik.
Láttad a két őzt, gondolom te is. Eszembe jutottak a nyári emlékek, amikor még itt kergetőztünk önfeledten a tisztáson. Együtt vacsoráztunk és sétáltunk. Most nézd meg. Nézd meg magad is, mennyire rémültek lettek! Pár hete még a kezemből ettek, most meg!? Meg sem ismernek! Félnek, érted!? FÉLNEK!Tőlem!
Elmosolyodtam. Vicces volt Gil amikor kézzel, lábbal érvelt és magyarázott miközben „szentségelt.”
-De hát folyton mérgelődsz. Lazíts. Tudom, hogy szereted őket, ezt ők is tudják. Adj időt. A történtek után mindannyiunknak szüksége van regenerálódni. Tudod, hogy újra bízni tudjunk. -kérleltem vidáman.
Az apró pocakos kis törpe enyhülni látszott. Leült mellém egy tönkre és az általa összehordott kis gyümölcs csemegét nézte.
- Kérsz egy almát?- bökte ki végül és egy igazán bájos darabra mutatott.- Tiéd lehet, kéred?
- Köszönöm, nem. Meghagyom az erdei népnek. – vigyorodtam el aztán végleg.
Ahogy önfeledten üldögéltünk ott egymás mellett. Az erdő újra benépesedni kezdett.
A távolban újra feltűnt két sziluett. Őz Anya és gyermeke közeledett. A hátunk mögött egy nyuszi állt két lábra és óriási füleit billegtette mindenfelé.
Egy virágtündér is megjelent az egyik nagy bükk tetején. Pár mókussal kergetőztek a magasban.
Aztán a tündér egy puha hólabdát dobott Gilre. Halk, vékony kis hangján nevetett, majd leereszkedett mellénk.
Manókánk sapkája félre csúszott, a tulajdonosa pedig két barna szemével sandán kukucskált ki a bojt alól. Eh, tündérke. De vicces kedvünkben vagyunk!-dörmögte mélyen.
- Te is GilmorGillendorf?- mosolygott széles szájjal a tündérlány.
- Eh, mondom te virágok tündérje, TE vagy vicces kedvedben…csattant fel a manó.
A tündérlány, a nyuszi és a mókusok erre szaglászni kezdtek. Szimatoltak mindenfelé.
- Mi ez a szag? – kérdezte a lila pilleruhába burkolózott aprócska lánylény.
Elnevettem magam és közben halkan Gil nevét suttogtam.- Ez bizony Gil manó!
A mini törpe rettenetesen zavarba jött. Tudta, hogy neki van föld és avar szaga. Szégyellte kicsit. A düh és szégyen elöntötte szakállas kis fejét.
Megsajnáltam, és megcirógattam a buksiját.
Erre annyira meglepődött, hogy pár percig nem is engedte láttatni magát.
Amikor újra láthatóvá kezdett válni, csúnyán és rosszallóan nézett rám. Sértődött volt, amiért az engedélye nélkül hozzá mertem érni.
- Butus vagy Törpe – vihogta a tündér. Szeret téged, tudod? Érzed, látod, nem? – folytatta fennhangon a kislány.
- Igen, szeretlek – mosolyogtam én is.
- Szeret itt mindenki, Gil, hidd el. Nézz, láss, érezz! Vett egy mély levegőt aztán neki kezdett: Az őzek is visszajöttek, látod? – mutatott körbe a lila ruhás lányka. Nem miattam, hanem miattad. Mert hoztál nekik élelmet, mint régen. Mert szereted őket, gondoskodsz róluk. Tudják ők ezt. Hálájuk jeléül jönnek most eléd. Elénk.
- Későre jár, lassan mennem kell- törtem meg a mennyei idillt. Elkísérlek haza, rendben? – kérdeztem félénken.
- Nem szükséges. Itt vannak a többiek is és az őzek, no meg a kis cserfes tündérlányka.
Ők majd haza visznek, adnak fényt az éjszakába. Tudod, hogy közel lakom. Közel a kapuhoz, hogy ha baj van, jöhessek segíteni a többieknek.
- Nem lehet már baj kicsi Gil! Ne félj! Csak éber légy és vigyázz mindig!-kértem anyai szeretettel.
Szusszant egy nagyot, mintha egy szikla terhe alól szabadulna fel. Nyugalma átterjedt a többi lélekre is. Egyként vettünk friss levegőt. Mosolyra szaladt újra a szánk. Gilmor újra elpirult. Megérintettem a buksiját újra és megkérdeztem adhatok-e egy angyali puszit a homlokára. Az apró manó lángvörös arccal először elfordult majd átölelte a lábam és rám nézett. Bólogatott édesen.
Lehajoltam érte, az ölembe vettem, gyermekként átöleltem és egy puha puszit nyomtam hosszan a kócos kis homlokára.
Ez megvéd mindentől kincsem.
A Nap az utolsó puha simogatásával búcsúzott a fáktól. Centiről centire húzta vissza melengető sugarait az ágakról.
Kisvártatva még pislákolt egyet, oda vonzván a tekintetünket a dombtetőre. Mélyvörös színe különös érzést indukált bennünk. Előtte az összes fenyő feketében izzott. Mire elgondolkoztunk volna mit is érzünk most pontosan, már csak néhány felhő színén láthattuk visszatükröződni a fényt. Hideg volt. De ahogy Őkegyelme alá bukott, a levegő szinte azonnal megfagyott.
Még mindig az eget bámultuk. Sohasem látott színeket fedeztünk fel. Rózsaszín-narancs, lila-kék és halványzöld sárgával. Mindezek úgy követték egymást mintha csak most pingáltuk volna fel a foltokat az égboltra. Hihetetlennek tűnt, egyszerre volt csodás és mesés.
Egymás szavába vágva kérdeztük:- Ez létezik? És igen, mosolyogva, csodálkozva nyugtáztuk, hogy amit látunk az a valóság. A valóságból is egy varázslatos rész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése