Sokan voltunk. A tömegben alig észrevehetően rajzolódott ki alakja. Ezer közül is őt választottam volna, ha engedik.

Eltelt úgy jó másfél óra mire sorra kerültem. Ott állt előttem teljes életnagyságban egyszerű emberi formájában; mégis úgy éreztem van valami különleges benne, ami húz felé.
Miközben a gondolataim cikáztak egymásra néztünk, fürkésztük a másik tekintetét majd illedelmesen meghajoltunk.
A táncos évek adta rutin sem oldotta a feszültségem, hirtelen nem is tudtam mit tegyek, mit kell és illik tennem.

Mintha olvasott volna a gondolataimban. Finoman megfogta a kezem.
Óvatosan közelebb húzott magához. Most vettem csak észre hogy közel másfél méterre álltunk egymástól. Tekintetünk egy pillanatra sem vált el.

Kétszer is tánctartásra szólított fel a vezetőnk, de mi csak fogtuk egymás kezét és mosolyogva néztük a másikat.
A zene elindult és a lábaink helyett a lelkeink keltek útra.
Izgalomba jöttem az érzéstől, ami magával ragadott. Hevesen kalimpált a szívem pedig még mindig egy helyben álltunk.
A koreográfus erőteljes felszólítására sem zökkentett ki minket az ámulatból.
- Gyere velem – ragadta meg a karom és egy határozott mozdulattal kimozdított a helyemről majd a táncteremből.
Kéz a kézben átrohantunk a folyosón, ki az épületből.
- Hová megyünk? –kérdeztem kicsit riadtan.
- Oda-mutatott egy, a közelben árválkodó dombra.
Átszaladt a fejemben, hogy ebben a cipőben oda, képtelen leszek felfutni – de eszmefuttatásom nem fejezhettem be, mert abban a pillanatban felkapott és rohant felfelé a dombtetőre.
Két dolog lepett meg. Az egyik, hogy életemben először nem tiltakozom az ellen, hogy valaki az ölébe kap, a másik pedig, hogy egy cseppet sem látszódott rajta, hogy súlyos teherrel a karjában kaptatott fel egy nem éppen apró dombra.

Filozofálásra ismét nem hagyott időt.
Puhán letett a fűre, és leült velem szembe.
Egy árva szó sem hagyta el a szánkat, ismét elmerültünk egymás tekintetében.
Eltelt úgy tíz perc mikor megszólalt.
- Átölelhetlek?
Bátortalanul bólintottam mire gyengéden, védelmezőn átölelt. Éreztem, ahogy ver a szíve és ő érezte, ahogy az enyém hevesen dobog.
- Szoríts magadhoz és ne engedj el! – kérte vágyakozva és olyan tekintettel nézett rám, mint egy bújós kiscica, aki oltalmazásra vár.

Nem értettem mi történik, de nem is akartam tudni, mindketten átadtuk magunkat a pillanatnak és engedtük, hogy az érzések jöjjenek-menjenek.
Tér és idő megszűnt köröttünk. A szél kacéran cirógatta a bőrünket. Egy-egy erősebb fuvallat ki is billentett az üldögélésből, ilyenkor gyorsan kaptunk a másik után és még szorosabban öleltük egymást.

Elidőztünk a pillanatban.

Egyszer csak lazulni kezdett az ölelés. Visszazuhantam a valóságba.
Már meg sem lepett, hogy nem hagy időt realizálni a történéseket.
Lehunyta szemét és két puha kezével megérintette az arcom. Zavarba jöttem. Nyitott szemmel figyeltem minden rezdülését.
Rám nézett. Tekintetünk találkozott. Újra láthattam a mélységet a szemében és még mindig nem tudtam eldönteni milyen színű a szeme.
-Angyalka vagy! – jelentette ki határozottan.
Elmosolyodtam, de éreztem, ez a mosoly inkább fájdalmas, mint boldog.

Háttal nekem, bevackolta magát az ölembe. Megfogta a kezem és a szívén megpihentette a mozdulatot.
Megszólalt újra:
„Ha álmaid játszanak, veled Meglátod őt és rabul ejt a vágy”
Széles mosolyra váltott és határozottan a szemembe nézett. Két karját immár a nyakam köré fonta.
Elmosolyodtam és megcirógattam az arcát; felszabadult kezeimmel.
Nagyot sóhajtva lehunyta szemeit és hagyta, hogy lágyan megsimogassam.

Feszülten kutattam gondolatai után – vajon mit szeret, mit szeretne, mi esne most jól neki. Aztán láttam amint elengednek arcizmai. Határozottan lassult a légzése. Az álomvilág kapujában táncolt.
Hagytam, hogy az érzéseim vezéreljék a mozdulataimat, ez sokkal természetesebben hatott minden eddigi cselekvésemnél.
Miközben az utolsó nyári napsugarak segítségével cirógattam fáradt arcát, ő gyermeki nyugalommal elszenderült.
Nem lüktetett már az én fejemben sem kérdések hada, nem érdekelt ki ő, honnan jött. Nem érdekelt ki vagyok én, hova tartok. Együtt voltunk, egy boldog tiszta feltételektől mentes szeretet felhőben. Miénk volt a pillanat.

Hogy meddig tartott a révület nem tudom, s hogy mi térített magamhoz arra sem találtam a választ. Talán én is elpilledtem egy kicsit. Talán a lelassult, elnyújtott érintés hatása volt, de újra visszatért a valóságba.
Hálásan felnézett és annyit mondott – Tündér vagy, köszönöm!
Semmit nem tudtam mondani csak mosolyogtam tovább.
Átölelte a derekam, majd kezét a kezemben nyugtatva az arcomhoz ért. Szemeink nem tudták elengedni egymást. Karjaink pedig nem akarták.
- Vissza kell mennünk – törtem meg végül az idilli hangulatot.
- Tudom. – nyugtázta miközben egy puszit lehelt a homlokomra.