Amikor megszólal a zene, a külvilág kapuja egy időre bezárul.
Fájdalmasan, lassan elcsendesül minden. Meghalok egy pillanatra és elveszek az örökkévalóság ölelésében.
A lélegzet az, ami vezet.
Egyre magasabbra és mélyebbre is egyszerre. Elmélyedek lelkem tengerében s a hatalmukba kerítő érzések az égig repítenek. Furcsa kettősség jár át.
Kettészakadok. Érzem, ahogy a csontjaim, izmaim, inaim roppannak, megszakadnak, sajognak. Húz egy világ lefelé. Igen, érzem, hogy létezem, érzem, ahogy a világom minden része él, sajog, feszít, súlyt helyez rám, lüktet. Majd ahogy új levegő érkezik és telít, lelkem minden része az égig próbál emelni.

Micsoda kettősség ez, miféle világ? Lelkem, testem börtönében pihen és várja a szabadulást. Mindent megtesz, hogy a húst, a csontot a milliónyi alkotót jóra bírja, fáradhatatlanul tanít, és néha jobban fáj, mint ezernyi seb a testen. Mégis olyan csodás oly ragyogó, hogy a Nap sápadtan bújik el mögötte. Megannyi csillag és az összes létező fénye is kevés ahhoz, hogy ilyen fényességet szüljön. Egy illat, egy hang, egy mozdulat, egy érintés micsoda magasságokba képes emelni a tehetetlen testet, ha a lélek szárnyalni kész!
És a Lélek mindig kész felemelkedni. Felemel. Felemel bármit! Legyen az bármilyen súlyú is. Számára semmi nem lehetetlen.

Lélegzet…inkább Lélek-zet. Újabbra van szüksége, szükségem. Behunyom a szemem. Ismerős tájra repítenek az emlékek.
Ott ülök velük együtt a kedvenc sziklám tetején. A távolban bölcs hegyek peckesen húzzák ki magukat és kémlelnek messziről, vajon látjuk –e királyi méltóságukat?
Balra kristálytiszta vizű tó nyúlik el lustán. Fejét megtámasztja a hegység kapuját őrző két hatalmas sziklatömb. A közelben hulló levelek kergetőznek. A fákon egy-egy apró madár keresi a vacsoráját. Csend honol mindenütt.
Jelen vagyok. Velük vagyok. Egy vagyok.

Szinte hallani lehet, ahogy a levelek halkan elköszönnek egymástól s az otthont, életet adó fától. Utolsó útjukra készülnek, majd egy hirtelen pillanatban alávetik magukat a mélységbe. Útjuk során ringatóznak, nevetnek, játszanak a széllel, a madarakkal. Az ősz vibráló színeibe öltöztetik a tájat. A fa könnyei ők. Gyógyító esőként terítik a talajt. Új élet születik általuk.

A hűvös, lágy szellő megborzolja a hajam. Kinyitom a szemem és egy barna pillangót észlelek. Mozgása egyedivé és meghatározhatóvá teszi. Szemem sarkából követem, de amilyen hamar érkezett, olyan hirtelen el is tűnik s a hulló falevelek között már szem elől is tévesztem. Mint ahogy nem látom már kedvenceimet sem. Dolgukra tértek, de tudom, hogy velem vannak.

A lemenő napot keresem, de hiába. Ma nem várta meg, hogy csodálhassam amint a hegy tetején alámerül a végtelenbe. Itt sötétséget és csendességet hagy maga után, máshol pedig gyönyörködnek néhány pillanat múlva ébredező erejében.

Távolodását érzem a bőrömön. Hűvös lett. Szomorú szívvel nyugtázom, hogy ideje leereszkedni a szikláról és átvágni az ösvényen mielőtt korom sötét nem lesz.
Óvatosan, apró léptekkel haladok. Magas a szikla mégsem félek.
Itt sosem kerít hatalmába a félelem.
Tudom, hogy Gil és ezernyi apró jótevőm, vigyázza minden mozdulatom.

Amint biztonságban megérkezem, még megállok a totem fánál és megköszönöm, hogy intve figyelmezteti az ide látogatókat: micsoda erők járnak erre mostanában. Megkérem, hogy vigyázza a kedvenceimet, s ő nyugtázó bólintással indít utamra. Tudom, hogy sietnem kell.