Nemrég még hallottam a nevetésed. Titkon, lopva figyeltem a mosolyod.
Voltál őszinte, félénk, vadóc. Kedélyed hullámzott, mint a viharos tenger.

Nemrég kerestem a tekinteted. Féltél a szemembe nézni. Remélted, elbújhatsz előlem. Bíztál, hogy titkaid sosem fedezem fel. Tévedtél, s én is tévedtem.

Arcod nyitott könyv volt. Beszéded hallgatag, szerény. Személyed harsány és vad.

Tudom, hogy észrevettél, ugyanúgy amint én téged.

Egyszer azt mondtad, olyan akarsz lenni, mint én.
Egyszer azt mondtam, olyan, vagy mint én voltam.

Nem értettél és én nem akartam, hogy megértsd, miért vagyok.

Nem akartam, hogy ráérezz, miért találkozom veled egyre gyakrabban a véletlen folytán.
Nem akartam, mert te is tudtad véletlen nem létezik.

Ma már tudom, hogy féltél tőlem. Féltél, hogy valamit mondani akarok.
Én pedig féltem mondani. Féltél „tőle” és önmagadtól is.

Ma már tudom, hogy el kellett volna mondanom.
Már nem tudom meg, figyeltél-e volna rám.
Nem tudom felfogtad volna-e szavam!?

Csak azt tudom: Fiatal voltál és az is maradtál.

Csak azt tudom, most már vigyáznak rád örökké.
Azt tudom, hogy tovább jutsz utadon.
Tudom, hogy nincs többé fájdalom.